Kisszótár
Címszavak véletlenül
|
Zsidóknép, népcsoport a Mózes tanát követők összessége. Eredeti nevük izraeliták, a görögöknél s a Vulgatában héberek. Az európai nyelvek legtöbbje Jóda törzsének nevétől képezte a Zs. elnevezését, ami onnan eredt, mert a fogságból visszatérők többnyire Jóda törzséhez tartoztak, úgyhogy a Zs. név szorosan véve a héber népnek csupán azon korszakára alkalmazható, mely a babiloni fogság után következik. A zsidók története. A birodalom kettéoszlásáig.Az Ó-testamentum szerint a Zs. ősapja ábrám (lásd Ábrahám) attól való féltében, hogy népe hűtelen talál lenni a nagy Jehovához és a Mezopotámiában elterjedt bálványimádásnak karjaiba veti magát, 2000 körül Haran városából elment Palesztinába. Fia Iszák és unokája Jákob hívek maradtak Ábrahám vallásához. Jákob fia József, aki testvéreinek árulása folytán, mint rabszolga jutott Egyiptomba, de itt lassankint helytartói méltóságra emelkedett, nagy éhínség idején apját és egész családját behívta a termékeny Gosen tartományba (keletre a Nílustól), ahol a Zs. évszázadokon által éltek a nélkül, hogy a bennnszülöttekkel akár vérben, akár szokásokban keveredtek volna. József halála után sokat szenvedtek a fáraók kemény uralmától, amit Mózesben szabadítójuk nem akadt. Mózes és testvére Áron 1320 körül a népet kivezette Egyiptomból, a biblia tudósítása szerint átkelt a Vörös-tengeren és azután az arab pusztának vett útját. Józsuéval együtt visszaverte a szomszéd törzsek támadásait és a Sínai hegyen új vallási és erkölcsi törvényt adott népének. Ezután Mózes még 40 évig járt a Zs.-kal a pusztában, hogy ezalatt a törvény tiszteletében rendületlenül, harcra képes nemzedék nőjön fel körülötte. A vándorlás közben történt a főpapi méltóságnak átruházása Áron családjára és az egész népnek felosztása 12 törzsre. Mózes halála után a vezérszerep Józsuénak jutott, aki hét évig tartó háborúban az ország régi lakosait részint leigázta, részint kiirtotta. Akkor aztán az elfoglalt területet az egyes törzsek közt elosztották, úgy azonban, hogy Lévi törzse főpapi minősége alapján nem földet kapott, hanem 50-nél több várost a többi törzsek területén. Józsué halála után külső ellenségek és belső villongás apasztották a népet, melye csak a bírák lelkes vezetése tudott a folytonos veszélyeknek közepette fenntartani. Csak Sámuelnek, az utolsó bírónak sikerült a filiszteusokat is legyőzni s a belső villongásokat megszűntetni. De a nép óhaja az volt, hogy királya legyen. Ehhez képest Sámuelt Sault, Benjámin törzsének egyik előkelő sarjadékát királynak kente fel, bár őt is csak akkor ismerték el általában, mikor 1055. fényes győzelmet aratott az ammonitákon. Saul tovább küzdött a filiszteusok, moabiták, idumeusok és amalekiták ellen; de ekkor magára vonta Sámuelnek haragját, aki 1036. titokban Dávidot kente fel királynak. A főpapsággal való harc megtörte Sault, aki mikor még a filiszteusok ellen is csatát vesztett, 1033. öngyilkossá lett. Dávid királynak (1033-993) szintén hét évi küzdelmébe került, amit az összes törzsek elismerték. Ő volt az első, aki székhelyét Hebrontól Jeruzsálembe tette át, melyet a jebuzéusoktól elfoglalt s a nemzeti királyság és nemzeti vallás központjává tett. Uralmát belső reformokkal megszilárdította, kívül az ország határait Egyiptomtól egészen Tapszakoszig, az Eufráttól egész a Középtengerig kiterjesztette. Felvirultak alatta a tudományok és művészetek is. Salamon (993-953), Dávidnak Betsabétól született fia, hét év alatt előtte még ismeretlen fénnyel építette fel a róla elnevezett templomot, minden téren fényes eredményekre vitte, de viszont súlyos adókkal terhelte népét, melytől idegen asszonyoknak hatása alatt maga is elidegenedett. Halálakor a nehezen elfojtott elégedetlenség nyílt lázadásban tört ki, 10 törzs Rehaboam vezetése alatt nyíltan elszakad, és Júda országával szemben kikiáltotta Izráel országát. Izráel országa az asszíriai fogságig.Habár a kettő közül Izráel volt a nagyobb és népesebb, belső szilárdságában még sem vetélkedhetett Judával, mert az utóbbinál maradt a főváros, a templom és a főpapság. Már I. Jeroboam (953-927) meghonosította a bálványimádást és csakhamar nyílt harcra került a dolog Júda ellen. Jeroboam fiát, az erkölcstelen Nabadot (927-925) hadvezére Baesa megölte és ő lépett helyette a trónra. Ennek fiát Elahot (901-829) hasonló sors érte hadvezérének, Simrinek kezétől, amikor aztán Omrit emelték a trónra, aki Samariát építette és azt tette meg székes fővárosnak. Fia és utód Áchát elfogadta Bálnak tiszteletét, hevesen üldözte Illés prófétát, de vitéz katona volt, aki a szírusokat leverte és Damaszkusz falai alatt esett el. Utána fia Ahasja következett (853-851), ez után viszont Ahasja fivére Joram (851-843). Ezt az egész családját Jehu ölette meg (843-815), akit Elizeus kent föl királynak és aki Bálnak tiszteletét kiirtotta. Joahas (815-798) és Joas (798-790) uralkodása után Uráel országára II. Jeroboam alatt (790-749) a másodvirágzás kora virradott fel. De utódai (Sacharja, Sallum és Menahem) alatt már ismét a hanyatlás képe mutatkozik. Pekah (736-734) uralkodásának az a vereség vetett véget, melyet II. Tiglath Pilesar asszír király ellen szenvedett s melynek folytán a népességnek jelentékeny részét fogságba hurcolták. Az utolsó király Hoseas volt (728-719), kinek uralkodása alatt először IV. Szalmanasszar asszír király tört 723. az országba, majd 722. Sargon Szamariát végleg elpusztította és a népet méd és perzsa tartományokba telepített át (asszír fogság). Júda országa a babiloni fogságig (586).Rehaboam kormánya idején (953-932) egyiptomi sereg uszította Judát és fosztogatta a templomot. Abiam (932-929) és Asa után (929-873) Josafát 8873-848) hozott tekintélyt a trónra, melyen ült. Igazságos és nemes uralkodó volt, leverte az edomitákat, moabitákat és ammobitákat; Izráel országával is jobb viszonyba lépett, midőn fiát Joramot (848-844) összeházasította Achá király leányával Athaljával. De csakhamar ismét rettentő vérbosszú következett be a két uralkodóházra. Joram halála után fiát Ahasját Jehu megölte, mire Ahasja anyja meggyilkoltatta az összes trónutódokat, akik közül azonban Joas megmenekült és (837;797) trónra is jutott. Ezt megölték, mert a templom pénzét arra használta, hogy rajta lealázó békét vásároljon. Ugyan így járt fia Amazia (797-792), aki Izráel ellen csatát vesztett és Jeruzsálemet is feladta. Fia Uzia (792-740) rövid időre jobb napokat hozott népére, de mát Jotham (740-792) és Ahas (734-728) ismét balsors alatt nyögtek, sőt az utóbbi nemcsak hogy asszír hűbéres lett, de még a Jehova-tiszteletről is le kellett mondania, melynek visszaállításáért Ézsaiás, Mikeás és más próféták szenvedélyesen küzdöttek, de ami csak Ahas fia Hiszkiás alatt (728-697) sikerült. Ez a király arra nézve is kísérletet tett, hogy az asszír hűbérviszonyt felbontsa, de hasztalan: Szanherib újra rákényszerítette a bilincseket. Az utolsó királyok voltak: Manasse (697-642), aki a bálványimádáshoz visszatért; Ámon (642-640), akit nyolc éves fia Józiás (640-609), Jeremiás próféta kortársa követett; három gyönge király: Joahas (609), Jojakim (609-597) és Jojachin (597), végül pedig legutolsó az utolsók közt Zedekiás (597-586), aki alatt Nebukadnezár az országot elfoglalta, Jeruzsálemet templomostul feldúlta, a királyt megvakíttatta, s a népet Babilonba fogságba hurcoltatta. L. Babiloni fogság. A babiloni fogságtól a zsidó állam bukásáig (586-tól Kr. u. 70.).A babilóniai száműzöttek közül csak vagy 42 000-en éltek Cyrus engedélyével, hogy Palesztinába visszatérhetnek; jobbára Júda-törzsbeliek voltak, miért is ezentúl «jehúdim» (Zs.) lesz a népnek szokásos lenevezése. A hazatérőket Zerubábel és Józsua főpap vezették (536). 458-ban Ezra vezetése alatt újabb csapat száműzött jött Palesztinába és a tóra törvényei szerint kezdte reformálni a vallásos életet. Nehemiás, Artaxerxes Longimánus perzsa király pohárnoka, 444 óta Júdea helytartója, segédkezett neki e rendszabály keresztülvitelénél. A nép főpapjai vezetése és perzsa fennhatóság alatt zavartalanul élt ősei földjén, míg Nagy Sándor hódításai által makedóniai (331) és Ptolemaiosz Lagi óta, ki 301. elfoglalta Jeruzsálemet és nagyobb zsidó kolóniát telepített meg Alexandriában, egyiptomi, Nagy Antiochus (203) alatt szír fennhatóság alá került. Ezzel a bel- és külzavarok s vallásos üldözések szomorú korszaka kezdődött a Zs. számára. Antoichus és fia Selenkos (187-175) alatt, kik meglehetősen jól bántak velük, mindinkább lábra kapott a görög-szellem, melynek gyakran maguk a főpapok is hódoltak. Seleukos utóda, a ledér Antiochus Epiphanes (175-63) Palesztinában oltárokat emelt a görög istenségeknek; a jeruzsálemi templomban Zeusz képét állíttatta fel; Apollónius hadvezére által a lakosság nagy részét felkoncoltatta s a legkegyetlenebb módon fáradozott a zsidó hit elnyomásán. A véres üldözés következtében felébredt a nemzeti öntudat és a Zs. a Makkabeusok, kivált a hős Júda vezetése alatt felvették a küzdelmet a gyűlölt szír iga lerázására. 164. elfoglalták Jeruzsálemet és a templomban helyreállították az ősi istentisztelete (innét a Khanuka-ünnep, l. o.). Júda halála után (160) testvérei Jonathán és Jokhánán kevesebb szerencsével folytatták a küzdelmet, míg Simon (142-35) döntő ütközetben győzött és (141) diadalmasan bevonult Jeruzsálembe, hol mint a szabad népnek a rómaiak által is elismert fejedelme bölcs intézkedései által is ismert fejedelme bölcs intézkedései által az új zsidó államot felvirágoztatta. Fia Hyrkanus János (135-105) hódítások által független országának határait messze kiterjesztette és Iduneát és Samariát Júdeához csatolta. De már unokáinak II. Hyrkanos és Aristobulosnak versengése tönkre tették Júdea szabadságát. Aristobulos ugyanis Pompejus római vezér segítségét kérte, ki 63. Jeruzsálemet elfoglalta és falait leromboltatta. A zavar az országban nőttön-nőtt, és a rómaiak önhatalmúlag öt kerületre osztották az országot (Jeruzsálem, Sepphori, Amathus, Jericho, Gadara). A Zs. többször próbálták a gyűlölt római igát lerázni, de kevés sikerrel, 56. Gabinius a Tábor hegyénél leverte a lázadó Zs.-at. Crassus, ki a templomot kifosztotta, hasonló lázadást fojtott el Tarichäa mellett. Caesar, ki különben kegyesen bánt a Zs.-kal, Hyrkanosnak adta a főpapi méltóságot és egy idumeus királyi sarjadékra, Antipaterre bízta az ország kormányzását. Ennek második fia Heródes 37. rémséges polgárháborúk után véget vetett a Hasmoneusok uralmának, kiket most a Heródeusok váltják fel (Kr. u. 37-70.). A nép csakhamar meggyűlölte Heródest, ki embertelen vérszomjjal mindig a rómaiak kegyét keresve, áldozta fel egymás után nejét Mairamnet, a Hasmoneusok utolsó sarját és gyermekit. Külsőleg fényes uralkodás után Kr. e. 4. bekövetkezett halálával polgárháború tört ki, melynek véres leverése után, a rómaiak Archelaost ismerték el, de többé nem királynak, hanem csak etnarkának, mely tisztségből azonban már 3 év után elmozdították és Júdeát római tartománnyá nyilvánították s az országot római prokurátorok kormányozták: Philippus, Valerius Gratus, Pontius Pilátus stb. Élet és halál fölött végső hatóságkép döntöttek, de a polgári igazságszolgáltatást a szinhedrion kezében hagyták. Adókivetés és zsarnokság által többször, de mindig eredménytelen felkelésre késztették a Zs.-at. Tiberius halála után Nagy Heródes unokája, I. Agrippa alatt (41-44) Júdea, persze a rómaiak főhatósága alatt, ismét királysággá lett, de II. Agrippa kiskorúsága alatt megint prokurátorok állnak az ország élén. Ezeknek zsarolásai és vérengzései, valamint az országban dúló pártviszály a népet ismét nyílt lázadásra hajtották, mely Gessius Florus alatt kitölt (66), s amelyben mint Galilea helytartója részt vett Josephus Flavius is. A vakbuzgó zelóta- pártnak sikerült a lázadást az egész országra kiterjeszteni. Néró a lázadás elfojtására Vespasianust küldte ki, ki fiával, Titusszal Sepphorist, Jotapatát és más megerősített városokat hosszas, kétségbeesett küzdelem mellett, melynek elfoglalása hosszú ostrom után sikerült (70., áb hó 9. innét a zsidó bőjtnap tisó-beáv). A templomot elhamvasztották, sok zsidót legyilkoltak vagy rabszolgavásárra hurcoltak, a többi futásban keresett menekülést és szétszóródott; a földet vagy római katonáknak adományozták, vagy eladták a kincstár javára. A zsidó állam végleges bukásától (Kr. u. 70.) egész a mi időnkig.A Zs. történetének ezen második nagy korszakában nem merül fel történeti esemény, mely az egész népet éri és döntő befolyással bír külső viszonyaira. E történet tehát csak bizonyos időszakok és egyes országok szerint tárgyalható; ami jellemzi, az a kizárás, elnyomás és a középkorban rendszeres zsarnoksággá fajult üldözés, melyek mindenütt érték a Zs.-kat. Mundaz által rendületlenül hívei maradtak hitüknek, melyet mint egyedüli kincset magukkal hoztak őseik hazájából, a legmostohább viszonyok közt odaadással ápolták szent könyvük és vallásuk tudományát és részt vettek az általános tudományos és szellemi törekvésekben. Történetük itt-ott kiválóan irodalom- és művelődéstörténet, melynek egyes nagyobb mozzanatai, mint megannyi fénypontok tűnnek fel a külső viszonyaik szomorú sötétségében. E korszak története a következő öt fejezetre oszlik: a) A zsidók története a római birodalomban. Már Jeruzsálem pusztulása előtt számos Zs. lakott Perzsiában, Kis-Ázsiában, Egyiptomban. Kirenében, Görög- és Olaszországban. Rómában már az első császárok alatt virágzó községük volt, mely szabadon gyakorolta vallását, tagjai részt vettek az állami életben, sőt nyilvános hivatalokat viseltek. A rómaiak diadalmas hadjáratait követve Hispániában és Galliában is korán telepedtek le, éppúgy Stíriában, Illíriában és valószínűleg Pannóniában is. Eleinte számos felkelésben kísérlették meg a gyűlölt római iga lerázását és nemzeti önállóságuk visszanyerését, de mindig siker nélkül. Magában Palesztinában Quietus (114) elnyomja a lázadókat, hasonló sors érte a Kirenében (115) és Ciprusban (116) kitört lázadásokat, melyeket Hadrianus kérlelhetetlen szigorral elfojtott. Még végzetesebb lett a Zs. számára a Bár-Kochba vezetése alatt Palesztínába (132) kitört hősies szabadságharc, melynek kemény küzdelmek után Julius Severus vetett véget (135) és Hadrianus kegyetlen üldözéssel torolta meg a felkelést, mely több mint félmillió emberéletbe került. A teljesen lerombolt Jeruzsálemet újból felépíttette és Aelia Capitolinának nevezte el, a Zs.-at pedig halálbüntetés terhe alatt kitiltotta szent városukból. Zsidóellenes rendeleteit, melyek kiváltképpen a vallás tanulmányozása és gyakorlata ellen irányultak, Antoninus Pius alatt (138-161) enyhítettek ugyan, Marcus Aurelius által (161-180) azonban, hogy újabb zavargásokat megtoroljon, megszigoríttattak. Midőn Nagy Constantinus alatt a kereszténység lett államvallássá, eltiltották a zsidóságra való áttérést, valamint új zsinagógák építését; polgári jogaikat mindinkább megnyirbálták, kizárták őket a hadseregből és állami hivatalokból, csak mint ügyvédek és városi hivatalnokok működhettek még egy ideig. Gallus, Constantinus sógora (337-361) szigorú rendeletekkel sújtja a palesztinai Zs.-at, kik összeesküvést szőttek ellene; ez alkalommal Riberiast elhamvasztotta. Julianus újból akarja a jeruzsálemi templomot felépíteni, de terve meghiúsul (363). A csőcselék mind sűrűbben üldözi és fosztogatja a Zs.-at, mire nem ritkán a püspökök térítési buzgalma szolgáltat alkalmat. A Zs. beléletére és vallásos tudományuk fejlődésére nézve, l. Zsidó irodalom. b) A Zs. története az új-perzsa birodalomban. Az Eufrátesz vidékén már a zsidó állambukása előtt számos zsidó lakott, kiknek száma a rómaiakkal viselt háborúk alatt tetemesen szaporodott. Csakhamar keletkeztek virágzó községek, melyek világi dolgokban egy kormánytól függő resgáluta (a száműzöttek feje) fennhatósága alatt állottak, míg vallás dolgában Palesztinából vették utasításaikat. Nemsokára azonban gyorsan felvirágzó főiskolák keletkeztek köztük (Nehardeában, a res-gáluta rendes székhelyén, Pumbeditában, Szurában és Mechusában), melyek a palesztinaiakat egyhamar túlszárnyalták. Ási, surai iskolafő (367-427) kezdeményezte, Rabina és Már bár Ási befejezte a babilóniai talmud szerkesztését. II. Jesdegerd (455-458) és Firuz (471-484) alatt nagy üldözések érték a Zs.-at, és akkor (490 körül) állítólag sokan Indiába vándoroltak ki, hol Craugonorban szabad államot alapítottak, melynek (1510) a portugálok vetettek véget. A res-gáluta Már Zutra (511 körül) némi függetlenséget szerzett a babilóniai Zs.-nak, kiket Kabad (518-531) ismét keményen üldözött. Kosroes Nusirván aránylag jól bánt velük, II. Kosroes a palesztinai Zs.-kal szövetségre lépett Heraklios császár ellen; ezek segítették Jeruzsálem elfoglalásában, de reményük, hogy a szent várost ismét hatalmukba kerítik, meghiúsult. A diadalmasan előretörő iszlám a perzsa Zs.-at is uralma alá hajtotta. c) A Zs. története Ázsiában és Afrikába az iszlám uralom alatt. Az iszlám terjedése a Zs.-nak kezdetben kedvezett. Az iszlám bölcsőjében Arábiában már régebben letelepedtek zsidó törzsek, melyek beduin életmódot folytattak és vallás tekintetében a palesztinai vagy babilóniai iskolafőktől függtek. Maga Mohamed is kezdetben jóindulattal volt velük szemben, mert azt hitte, hogy tömegesen fognak csatlakozni zászlajához; sűrűn érintkezett zsidó írástudósokkal, akiktől számos zsidó vallási elemet vett át. Midőn azonban e várakozásában csalatkozott, nyíltan üldözte őket és a zsidó törzseket véres küzdelmek után kiűzte lakhelyeiktől. Omar folytatta a Zs. elleni küzdelmet, részben az iszlám felvételére, a többit sajátszerű jelvények viselésére kényszerítette, Mekka és Medina szent városokból pedig kitiltotta őket. A babilóniai és egyiptomi Zs. a győztes mohamedánokban felszabadítójukat üdvözölték. Az előbbieket ezentúl is a res-gáluta (exilarcha) képviselte mint világi fő, míg vallási ügyekben a gáon döntött. 762 körül állítólag pártviszályok következtében keletkezett a karaiták felekezete, melynek megalapítója Ánán ben Dávid volt. Ugyanazon idő körül történt a szomszéd kazaroknak a zsidó hitre való áttérése Bulán kagán alatt. A kazar-zsidó birodalmat Szvajatoszlav, orosz nagyherceg (969) meghódította, oroszok és bizantinok pedig (1016) végkép felosztották. Az Eufrátesz vidékein (Moszulban s Bagdadban) a kalifák aránylag jól bántak a Zs.-kalé s Mohamed Almuktafi (1136-60) egy előkelő zsidót egész birodalma exilarchájának nevezett ki, kinek székhelye Bagdad volt. Az egyiptomi Zs. egy a kalifától megerősített nágid (fejedelem) fennhatósága alatt állottak, kinek hatásköre nagyjában megfelelt a babilóniai exilarcháénak. d) A Zs. története a középkorban egész Spanyolországi való kiűzetésükig. A pirenei félszigeten, hol Zs. már mint római polgárok éltek, társadalmi és polgári állásukat legelőször az illiberisi zsinat (320) támadta meg. Az ariánus nyugati gótok alatt teljes jogegyenlőségnek örvendtek és előkelő állásokat foglaltak el. Azonban már Reccared (590) hozott megszorító zsidó törvényeket, és Sisebut (612) és Chintilla (638) alatt mind nyomasztóbb és végre majdnem tűrhetetlen lett helyzetük. A 711-diki Xeres de la Frontera melletti csata, melyben Roderich az araboktól legyőzetett, ismét polgári és vallási szabadságot hozott a Zs.-nak, kik az arab kultúréletben élénk részt vettek, a tudomány, költészet és bölcsészet szép virágzásnak indultak közöttük. Egyes tudósok elsőrangú tisztséget viseltek a kalifák udvarában, így Khaszdai ibn Sáprut, III. Abd-ur-Rahman és Alhakim (961-976) udvari orvosa és minisztere, ki levelet intézett az kazarok zsidó hitű kagánjához, Józsefhez, ki válaszoló levelet küldött neki; és hivatalban utódja, a selyemgyáros Jakab ibn Gau Hasim kalifa alatt. A talmud-tudománynak is akadtak mesterei, mint p. a cordobai r. Mózesben, Malagában (1030 körül), Haubs király minisztere volt Sámuel hánnágid, ugy mint fia József a tudományoknak lelkes művelője. A példa hatott a keresztény Spanyolországra is. VI. Alfonzo, Castilia ura, ki az első csapást mérte az arab uralomra Spanyolországban, kedvezett a Zs.-nak; diplomatikai küldetésekre használta őket, kimondotta törvényes egyenjogosításukat és zsidó udvari orvost tartott magának, ki (1078) új szigorú zsidó-törvényeket hozott. Midőn Cordova, Andalúzia fővárosa (1148) elesett, az Észak-Afrikából átkelt hitrajongó almohádok déli Spanyolhonban az iszlám fölvételére vagy kivándorlásra kényszerítették a Zs.-at. A tudományok művelése éppen akkor érte el tetőpontját. Kasztília, Leon, Aragónia s Navarra számos zsidónak nyájas otthona volt. Toledóban több mint 12 000 zsidó lakott, kiket VII. Alfonz (1166-1214) műveltségük miatt kedvelt. X. Alfonz (1254-84) udvari orvosa zsidó volt, úgy szintén a híres alfonzói csillagászati táblázatok szerzője. Aragóniában, hol egy ideig szintén kedvező volt helyzetük, a dominikánusok hintették el a vallási türelmetlenség csíráit. I. Jakab alatt rendeztetett a nyilvános hitvita Barcelonában (1263), melyen Mose ben Nachmán (Nachmaniedes) küzdött a hitért Pablo Christiani ellen. Navarrában 1328-ban kitört zsidó üldözés, egyéb városokban (1348) a kutak mérgezéséről szóló mese szedte a maga áldozatait. Sevillában (1391) a papság izgató beszédei folytán a csőcselék teljesen kifosztotta a Zs.-at; több más városban és a baleári szigeteken követték e példát. Az üldözöttek részben elmenekültek, többnyire Észak-Afrikába, részben színleg vették fel a keresztséget. Az utóbbiakat (Marannok, héb. Anúszim, azaz kényszerítettek), mivel igazhitűségükben nem bíztak, éber szemmel megfigyelték, gyakran üldözték, úgyhogy vagy szintén elmenekültek, vagy pedig ősi hitűkre visszatérve, hősiesen szenvedték a mártírságot, másrészt azonban találkoztak olyanok is, kik mint újkeresztények előbbi hitsorsosaik legmérgesebb ellenségei lettek (így de Burgos Pál, Spanyolország későbbi Geronimo de Santa Fé). 1412-ben külön negyedekbe (Juderia) zárták a Zs.-at; arra kényszerítették őket, hogy meghallgassák a térítésükre rendezett istentiszteleteket és hogy nyilvános disputációkban védekezzenek az ellenük és hitűk ellen felhozott vádak ellen (a hírhedt tortosai hitvita 68 ülést vett igénybe 1413.) és hogy külön zsidójeleket viseljenek ruházatukon. Új, kérlelhetetlen ellenségük támadt az 1480. behozott inkvizícióban. Az ennek élén álló Torquemada Granada elfoglalása után kieszközölte V. Ferdinándnál és Izabellánál, hogy 1492 márc. 31. kiadták a Zs. kiűzetéséről szóló rendeletet, mely 300 000 zsidót tett hontalanná. A koldusbotra jutott, útközben is kifosztott és üldözött száműzöttek leginkább Észak-Afrikába, Olasz- és Törökországba és Portugáliába menekültek. Itt, ahol azelőtt aránylag békés időket éltek, a vakbuzgó papság befolyása következtében V. Alfonz halála óta (1481) szintén nyugtalanították a Zs.-at. II. Juan nagy összeg árán a spanyol menekülőknek megengedte, hogy nyolc hónapig maradjanak országában, de tovább nem tűrte őket, a bentlakó (portugáliai) Zs.-at pedig Ferdinánd veje: Nagy Emánuel 81496) száműzte. A hátramaradt ál-keresztények közül sokan az inkvizíció évszázadon át folytatott üldözéseinek estek áldozatul, sokan megszöktek és többnyire Hollandiában kerestek és találtak is új hazát, hol nyíltan visszatértek régi hitükre. A bizánci birodalomban Justinianus (527-565) tetemesen megszorította a Zs. polgári jogait és velük nem fukarkodott hittérítési kísérletekkel. Utódjai követték példáját. Heraklios (628) megtiltotta nekik, hogy Jeruzsálembe akár csak belépjenek. A VIII. sz.-ban sokan közülük kivándoroltak a kazár birodalomba és nyilván befolyással voltak a kazároknak zsidó hitre térésére. Olaszországban a keleti gótok birodalmának megalapítása mitsem változtatott a Zs. helyzetén. Rómában, Genovában, Milanóban, Veronában, Rovennában, Nápolyban, Salernóban, Traniban, Palermóban, Messinában és számos egyéb, kivált déli olasz városban századokon át meglehetős békés viszonyok közt éltek. így maradt az a longobárdok és a frank uralkodók alatt, csakhogy olykor itt is szenvedtek a papság térítési buzgalma és a csőcselék garázdálkodása alatt (így 1171. Bolognában). A XIII. sz. óta többrendbeli zsinati határozat értelmében itt is külön zsidó jelvények viselésére kényszerítették őket, a XV. század óta pedig külön városrészekben (gettó) kellett lakniuk. A pápák, kik előszeretettel zsidó orvosokra bízták magukat, elég kegyesen viselkedtek a Zs. iránt (így I. Gregor, III. és VI. Sándor, VII. Ince és VI: Kelemen); csak VII. Gergely és III. Ince hozattak ellenük zsinati határozatokat. A renaissance hatása alatt álló művelt fejedelmek udvarain élénk részt vettek a fejlődő kultúrában és az olasz egyetemeken számos zsidó ifjú vetekedett a babérért. Nápolyban II. Frigyes és Róbert király udvarán számos zsidó tudós és költő élt. Szicília szigetén zavartalanul éltek arabok és normannok fennhatósága alatt, amíg Katolikus Ferdinánd (1493) ki nem űzte őket. Franciaországban már igen régen, valószínűleg már Caesar idején voltak zsidó gyarmatosok. A VIII: sz.-ban kivált Languedoc, és a Provence-ban a többi lakossággal jó egyetértésben és kedvező viszonyok közt éltek, mint földmívelők, kereskedők, bár a klérus gyakran erőszakos térítési kísérletei olykor itt is háborgatták őket. Nagy Károly különös pártfogásában részesítette a Zs.-at. Harun ar-Rásidhoz menesztett küldöttségének volt egy zsidó tagja is és zsidó tudóst kért és nyert a kalifától Mákir rabbi személyében, ki talmudi főiskolát alapított Narbonneban; állítólag ő hívta Luccából a Kalonymos tudós családot Mainzba, német zsidó alattvalói érdekében. Jámbor Lajos, kinek neje Judit különös pártfogásába fogadta a Zs.-at, még kedvezőbbek lettek viszonyaik; szabad költözködési jogot, kereskedelem és ipar tekintetében szabadalmakat adott nekik; belügyeikben egy Magister Judaeorum ítélkezett. A verduni szerződés (843) után az országnagyok és egyház hatalmának megerősödésével, mind rosszabbra fordultak a Zs. viszonyai; papság és hercegek vetélkedve, rájuk uszították a népszenvedélyt. VI. és VII. Lajos (1108-80) sikettel fáradoztak az üldözöttek érdekében, de Fülöp Ágost alatt, bár eleinte szintén kedvezett nekik, teljesen megváltozott soruk. kegyetlen zsarolások és a legotrombább vádak alapján megindított hajszák után 1881. királyi rendelettel Párizsból és környékéből kiutasíttattak, 1191. pedig Brayból is; 1198. visszahívattak ugyan, de mint jobbágyok bizonyos lakóhelyekre szoríttattak. Miután zsidó fanatikusok Maimuni irataiban vallás elleni dolgokat véltek felfedezni és azokat a Domonkos-rendbeliek segítségével 1233. elégették, Párizsban és Montpellier-ben (1240) nyilvános hitviták rendeztettek és (1242) egész halmaz talmud példány és egyéb zsidó könyv a hóhér keze által elégetett. Szép Fülöp (1306) a csaknem 100 000 lélekből álló francia zsidóságot kitiltotta az országból; X. Lajos (1315) csak nyomasztó feltételek mellett engedte meg visszatérésüket, 1320. azonban ismét újabb csapás érte őket az ún. pásztorosak által, kik ádáz dühvel nekik rontottak. 1321. a kutak mérgezésével vannak vádolva, mi sok bajt zúdított fejökre, 1394. pedig VI. Károly végkép kikergeti őket. A száműzöttek Német-, Lengyel- és Olaszországban találtak elég bizonytalan menedéket. Angliában és az angol uralomhoz tartozó francia tartományokban (Normandia, Anjou, Poitou, Gascogne stb.) nem sokkal kedvezőbb volt a Zs. sorsa. Eduárd (1041) a korona tulajdonának jelenti ki őket és birtokukat. A nép gyűlöli őket és Oroszlánszívű Richárd trónra lépésének napján (1189 szept. 3.) megtámadta a londoni Zs.-at és kifosztotta s lemészárolta őket. London példáját követték Norwichban, Yorkban és egyéb városokban, midőn Richárd keresztes vitézeivel a szent földre indult. János (1199-1216) elkobozta a gazdag Zs. vagyonát, amit III. Henrik (1216-72) is tett, kinek uralma alatt két darab vásznat vagy papirost kellett mellükön hordaniuk annak jeléül, hogy a kormány védelme alatt állanak. Hogy a szüntelen zsarolások alól meneküljenek, engedélyt kértek a kivándorlásra; a kormány, mely bő jövedelmi forrást látott bennük, eleinte ígéretekkel ott marasztalta. 1290-ben azonban I. Eduárd hallatlan zsarolások után száműzte őket. Németországban már igen korán akadunk zsidó lakosokra; Kölnben már a IV., Mainzban a VIII. sz.-ból van biztos tudomásunk róluk. Cseh- és Morvaországban, Sziléziában és Ausztriában, számos községet alkotnak, míg Északi- és Közép-Németországban csak a XIII. sz.-tól kezdve telepednek meg sűrűbben. A keresztes hadjáratokig vajmi keveset tudunk felőlük, úgy látszik, azonban, hogy ugyanazon jogokban részesültek, mint az ország többi lakossága. Szabad kereskedést űzhettek, földbirtokot szerezhettek és saját törvénykezésük ítélkezett fölöttük. A keresztes hadjáratokkal végzetteljes fordulat állt be számú kra. 1096. a keresztesek iszonyatos öldöklést és fosztogatást vittek véghez és mentükben a Rajnától egész Regensburgig és Prágáig megsemmisítették a zsidó községeket; részben lemészárolták, részben a keresztség felvételére kényszerítették; 1146. ismétlődtek a vérfagyasztó jelenetek. A császárok (IV. Henrik és III: Konrád) védelmük alá helyezték az üldözötteket, miből a birodalmi zsidóság számára az u. n. kamaraszolgai viszony fejlődött; a Zs. mint servi camerae, kiket a császárok és országnagyok adott alkalommal elzálogosítottak v. elajándékoztak, külön nyomasztó adókat fizetnek a császári védelemért, melyet minden koronázásnál újból megszerezniük, helyesebben vásárolniuk kellett: külön koronázási adót is fizettek. A császárok a Zs.-nak nagy jövedelmet hajtó védelmét hűbérbe szokták adni a papi és világi főuraknak vagy városoknak, úgyhogy idővel hercegi vagy városi fennhatóság alá kerültek. Az ezektől nyert védelmi levelekért külön adót fizettek, aminőt mindennemű jogcímen követeltek tőlük, így a rabló lovagok elleni védelem fejében külön kíséreti vámot, mely ezután külön adóvá nőtte ki magát, melyet még a múlt század végén is fizettek. A városi polgárjogot nem nyerhették, hivatalt nem viselhettek, földbirtokot nem szerezhettek, a céhekből ki voltak zárva és így külön városrészekre (zsidó-negyedre, zsidó-utcákra) szorítva, külön ruházat és meggyalázó jelvényekkel megbélyegezve, a kiskereskedésre és az uzsorára kényszeríttettek. Csaknem minden év más-más nagyobb vagy kisebb üldözést hozott fejükre, majd keresztény jelvények megszentségtelenítésével, majd kutak megmérgezésével vádoltattak. Kiűzettek 1189. Boppardból, 1196. Bécsből, 1198. Nürnbergből, 1205. Halléból, 1212. Bothából, 1221. Ertfurtból, 1125-ben Mecklenburgból, 1226. (és azután még többször) Boroszlóból, 1235. Fuldából, 1241. Majna melletti Frankfurtból, 1243. Bielitzből, 1258. Hildesheimből, 1260. Weisenburgból, 1261. Magdeburgból, 1276. Lorchból, 1283. Bacherachból, 1285. Münchenből stb. s ezen kiűzések rendszerint zsarolással, vagyonelkobzással, fosztogatással, olykor gyilkolással jártak. Bajorországban Rindfleisch vezérlete alatt, hogy a szentelt ostyákat meggyalázták, 1336-38. Armleder vezetése alatt Elzászban és Svábföldön hurcoltattak halálra; 1346. a flagellánsok (ostorozók) üldözték. Midőn 1348. a fekete halál dühöngött, őket tették felelőssé; ezerszámra kínpadra és máglyára hurcolták és a vad tömeg fosztogatásainak szolgáltatták ki. A kiűzöttek pénzen szokták megvásárolni a visszatérési engedélyt, de midőn ismét némi jóllétnek örvendtek, vagyonuktól kifosztva, újból kiűzettek, így: 1420. Mainzban, 1420-21. Ausztriában, 1424. Freiburgban, 1424. és 1435. Zürichben, 1426. Kölnben, 1432. Szászországban, 1435-ben Speierben, 1438. Mainzban, 1450. egész Bajorországban és 1452-55. Sziléziában Capistrano János izgatásai folytán 1434. a baseli zsinat kimondta a zsidótérítés kötelező voltát, mi újabb bántalmazásoknak volt forrása. Ezen középkori üldözések s az általuk okozott teljes elszigeteltség közepette a Zs. nyelve az ún. zsidó-németté (jargon, l. Zsidó irodalom) fajult; de szellemük és hithűségük töretlenül maradtak, vallásos tudományukat, kivált a talmudot, odaadással ápolták és gyászos helyzetükben, majdnem kényszerből, elsajátították azt az összetartást, áldozatkészséget, jótékonyságot, szorgalmat szívós kitartásra és a családi élet bensőségét s tisztaságát, melyekből erőt merítettek az élettel való, rájuk nézve keserves küzdelemre. e) A Zs. újkori története. A XVI. sz. elején politikai és szellemi tespedésben találjuk a Zs.-at Arábiában, Indiában, Bokharában, a tatárok közt és végre Abesszíniában (falasák), hol mindenütt a többé-kevésbé kezdetleges viszonyokhoz kellett alkalmazkodniuk. Észak-Afrikában a pireneusi félsziget száműzöttjei számos községet alkottak és kivált Marokkóban, hol gyakran magas állami hivatalokat viseltek, időközönkénti üldözések dacára, tűrhető viszonyok közt éltek; az algíri elnyomott Zs.-nak a francia uralom (1830) hozott felszabadulást. Törökországban, hol az elűzött spanyol Zs. virágzó községeket alapítottak (Szaloniki, Konstantinápoly, Drinápoly, Szmirna, Damaszkusz és egyebütt) tekintélyes állást foglaltak el mint nagykereskedők és gyárosok, olykor mint államhivatalnokok is (József Nászi, Naxisz szigetének hercege, megh. 1579). A virágzó tudományos életet azonban elnyomta a kabbala, mely hitrajongókat és csalókat szült és egyengette a talajt Sabbathai Cevi álmessiás és hívei számára, kiknek soraiból később kikerült a Frank Jakab által alapított frankista és a Báálsem Izrael által alapított khaszideusok felekezete. Palesztinában a pasák elnyomása alatt majdnem kizárólag a külföldről jövő segélyezésekből élve, csak a legújabb időkben fordult jobbra sorsuk. Olaszországban sokat szenvedtek az inkvizíció által hozott nyomasztó törvények, valamint a cenzura vexációi alatt; szent könyveiket nem ritkán elégették (Rómában, Velencében meg Bolognában 1553-1860), gettóikat pedig gyakran megtámadták. A XVII-XVII. sz.-ban mindamellett számos kiváló tudós élt köztük. Svájcban, hol Baselből (1616), Appenzelből (1622), Zürichből (1634), Schaffhausenből (1655) kiutasíttattak, csak az Aargauban tűrték őket. Lengyelországban, hova a német üldözések sok zsidót űztek, a XVII. sz. elején még meglehetős kedvező viszonyok közt éltek, a Chmelnicky-féle hírhedt üldözések alatt (1648-61) azonban vagy félmillió zsidót öltek meg a vérszomjas kozákok. A spanyol inkvizíció elől menekülő Zs. és álkeresztények közül néhányan Franciaországban (Bayonne és Bordeaux 1550) sokan Hollandiában találtak otthont; mint a hollandi világkereskedelem részesei, sőt fejlesztői tekintélyes hitközségeket alapítottak (kivált Amsterdamban), melyeknek tagjai közül nem kevesen (Spinoza, Uriel, Acosta) mint bölcsészek, köztők, orvosok, dráma- és történetírók kiváltak. Az amsterdami rabbi Menássze ben-Izráel kieszközölte Cromwellnél a Zs. befogadását Angliába (1655). Hollandi Zs. (1642) Brazíliába, angol Zs. (1639-64) Cayennebe vándoroltak ki. Németországban, dacára a reformáció szülte szabadabb szellemnek és Luther intésének (1523. megjelent Das Jes. Christus ein geborener Júde sei című munkájában), hogy mint testvérekkel és vérrokonokkal bánjanak a Zs.-kal, egyelőre alig javult siralmas helyzetük. A középkori vádak még mindig nem némultak el (Brandenburgi Joákhim 1510-ben 30 zsidót égetett el Berlinben, mivel állítólag szent ostyákat meggyalázták) s vérvád még mindig szedte áldozatait közülük. A céhekből s a kereskedelem több ágából ki voltak zárva; a régi nyomasztó és megbecstelenítő zsidó törvények érvényben maradtak; az országos kiűzetések sem szűntek meg (így Bajorországból 1551, Pfalzból 1555, Brandenburgból 1573, M. m. Frankfurtból 1615, az ausztriai örökös tartományokból 1670). Társadalmi és szellem felszabadulásuk a múlt század utolsó negyedében veszi kezdetét. Mendelssohn Mózes és barátainak (Lessing, Dohm) működése felébresztette a Zs. egyenjogúsítására irányuló törekvéseket, melyeknek az akkori viszonyok kedveztek. Franciaország, hol Mirabeau lépett fel, mint a Zs. szószólója, 1791. teljes jogú polgároknak ismerte őket; I. Napóleon egy 71 tagból álló szinhedrion által (Sinzheim Dávid elnöklete alatt) viszonyaikat szabályozta 81806). Franciaország nyomaiban haladva Belgium, Hollandia és Dánország is (1814) kimondották a Zs. egyenjogúsítását. Oroszországban I. Sándor alatt a Zs. sorsa kedvező fordulatot vett, a kormány (1805-1809) elősegítette a zsidó iskolák, valamint zsidó földmívelő gyarmatok létesítését (1808, Nikolajev mellett). A lengyel Zs. ellen hozott szigorú rendszabályok, melyeknek hatásait a pétervári és az (1843) Kijevből kiűzött Zs. is érezték, inkább politikai okokra vezetendők vissza. A Zs.-nak kedvező II. Sándor halálával (1881) szomorú korszak nyílt meg a minden jogtól megfosztott Zs. számára. III. Sándor trónra lépésekor, Ignatikjev miniszter alatt, az ország déli és nyugati részeiben (Varsó, Kijev, Odessza, Jekaterinoszlav, stb.) a védetlen Zs.-at bántalmazták, kifosztották, leöldösték; sokan hitsorsosaik segítségével kivándoroltak Palesztinába és Amerikába. A bizonyos országrészekben összeszorított nagy számú orosz Zs. szomorú sorsa csak a legújabb időben (II. Miklós trónra lépte óta) kezd jobbra fordulni. Ausztriában, hol II. József (1782) kiadta az elnyomott Zs. társadalmi és szellemi emelését célzó türelmi rendeletét, manapság, olykor persze csak a papiroson, teljesen egyenjogúsítvák. Németországot a francia forradalom vezette a Zs. emancipációjára; a franciák által elfoglalt tartományokban és Hessenben már 1808-ban, M. m. Frankfurtban 1811., Badenben 1808. és 1811., Poroszországban 1812., egész Németországban 1848., végleg pedig az 1869-iki birodalmi törvény által. Ugyancsak Németországban keletkezett (1874) a Zs. emancipációja ellen irányuló antiszemitizmus, mely onnét más országokba is elharapódzott. Mind a többi civilizált államokban, úgy Európában, mint Amerikában (Észak-Amerikában már 1783 óta), Oroszország és Románia kivételével (bár az utóbbi a berlini 1878-iki kongresszus értelmében erre kötelezve volt), zsidó alattvalóiknak megadták az egyenjogúsítást, s ezek mindenütt többé-kevésbé tevékeny részt vesznek polgártársaik társadalmi, szellemi és nemzeti életében. Ázsiában és Afrikában, az európai államok fennhatósága alatt levő országok kivételével, még mindenütt nyögnek a zsarnokság járma alatt. Az elnyomottak védelmére és segélyezésére az Alliance Israelita Párizsban, az Anglo-Jewish Association (Londonban), az Israelitische Allianz (Bécsben) és a Board of Delegates (New-Yorkban) erélyes és sikeres működést fejtenek. Manapság mindenütt léteznek rendes zsidó iskolák és rabbiképző intézetek (Boroszlóban, Berlinben, Párizsban, Rómában, Budapesten, Cincinnatiban és New-Yorkban). A Zs. száma mid az öt világrészben 8 millióra tehető, közte vagy 500 000 Afrikában, 750 000 Ázsiában és 150 000 (?) Észak-Amerikában; Európában legszámosabb vannak a következő államokban:
Zsidók Magyarországon.A római légiók nyomában járó zsidók, mint a szomszédos Illíria, Stíria és Ausztriában, valószínűleg megtelepedtek a római Pannóniában is. Az első hiteles tudósítás, mely hazánkban lakó zsidókról szól, a X. sz.-ból való. 955 körül közli Chászdái ibn Sáprut a kazár királyhoz intézett levelében (magyar fordításban kiadta, és magyarázattal ellátta Kohn Sámuel, Héber kútforrások 10-43. old.), hogy két Cordovában járt horvátországi zsidó követ felajánlotta neki, hogy a «Hungrin» országában lakó zsidók közvetítésével eljutatja levelét Kazár-országba. Ibrahim ibn Jakub a cordovai kalifa követe 973 után pedig azt írja, hogy Magyarországból zsidók is járnak Prágába kereskedést űzni. Vajon a beköltözködő magyarok a honfoglalás előtt ismerték-e már a zsidókat, vagy zsidó hitű kozárok velük jöttek-e Magyarországba, több mint valószínű. Mellette szól azon történelmi tény, hogy a honfoglaló magyarokhoz csatlakozott kazárok (kabarok) nagy része, már régebben felvette a zsidó hitet, továbbá azon körülmény, hogy legrégibb okiratainkban meglepő sűrűen előfordulnak a «zsidó» szóval összetett, v. ebből képzett helynevek (pl. Zsidányfölde, Zsidópatak, Zsidótábor, Zsidóvár stb.), végre azon tény, hogy a zsidók Magyarország első két századában a honfoglalók minden jogával bírtak, a magyarok népéletével a legbensőbb kapcsolatban álltak, és sűrűn éltek velük vegyes házasságban, mitől csak az egyház ismételt szigorú tilalma szoktatta el őket. Szt. László alatt hoztak először korlátozó intézkedéseket ellenük. A szabolcsi zsinat ugyanis 1092. elvégezte, hogy ha zsidók kereszttény nőkkel házasságban élnek, vagy ha valamely keresztény egyént, mint rabszolgát tartanak maguknál, ezek tőlük elvéttetvén, szabadságba helyeztessenek vissza; a zsidó, kit valaki vasárnap, vagy más ünnepen munkánál ér, hogy a kereszténység rajta meg ne botránkozzék, veszítse el a szerszámokat, melyekkel dolgozott. Az országon keresztül menő keresztesek, mint a Rajna vidékén, úgy hazánkban is, zsidókat gyilkolva vonultak a szent sír felszabadítására, csakhogy Kálmán király erélyesen védelmezte zsidó alattvalóit. Uralkodása alatt földet mívelhettek pogány rabszolgák segítségével, földet tulajdonjogilag bírhattak, lakást azonban csak püspöki székhelyen választhattak. A zsidók ekkor a kereskedésen, melyet kivált Németország felé folytattak és a földmívelésen kívül már pénzkölcsönzéssel is keresték kenyerüket, melyre nézve Kálmán király külön zsidó törvényt adott ki. Különösen II. Endre alatt nagyra növekedett befolyásuk és hatalmuk ellensúlyozására az aranybulla 24. cikke kimondja, hogy kamaragrófok, pénzverőtisztek, só- és adótisztek zsidók és izmaeliták ne lehessenek. Endre egy ideig nem akar érvényt szerezni e határozatnak, de 1233 aug. 12. a beregi erdőben tett esküjében hit alatt kötelezte magát, hogy a zsidók elől elzárja a magasabb és jövedelmező állami hivatalokat; ugyanekkor megígérte, hogy a zsidókat és izmaelitákat külön, ruhájukon viselendő jelek által fogja a keresztényektől megkülönböztetni. Hogy mily vagyonra és állásra tettek szert Endre alatt a zsidók, mutatja Teka (Teha) példája, ki zsidó létére kamaragróf és Besenyő és Ruhtukeur ura volt. A tatárok által elpusztított ország felsegélyezését és benépesítését tartván szem előtt, IV. Béla a zsidóknak 1251 dec. 5. csekély eltéréssel ugyanazon kiváltságlevelet adta, mint amellyel 1244. II. Frigyes osztrák herceg az osztrák, 1254-ben II. Ottokár a cseh zsidókat ajándékozta meg. A mohácsi vészig érvényben volt és Zsigmond király által 1436. öt új ponttal megtoldott szabadalom- és kiváltságlevél értelmében a zsidók ezentúl a királyi kamara tulajdona, királyi jobbágyok, kik a korona oltalma alá helyeztetnek és általa megvédetnek önkény és erőszak ellen. Nagyobb ügyekben a király maga, vagy főkancellárja, kisebb perekben pedig a városok legelőkelőbb kereszttény polgárai közül választott zsidóbíró ítélkezett fölöttük. A szentszék ellenzése dacára IV. Béla jóakarattal bánt a zsidókkal; alatta újra találunk egy zsidó kamaragrófot Henukot, kinek Komárom váruradalmát ajándékozta. A zsidók ismét állami hivatalokat foglaltak el és zsidó pénzverők emlékét a IV. Béla és V. István idejéből fennmaradt pénzek is fenntartották, melyeken héber betűk láthatók. II. Endrének a beregi erdőben adott ígéretét, hogy a zsidókat a keresztényektől való felismerhetés céljából bizonyos jelekkel fogja ellátni, az 1279-ben Budán ülésező zsinat akarta végrehajtani. E zsinat 125. fejezte elhatározza, hogy a nyilvános helyeken megjelenő zsidók mellük bal részén vörös posztóból készült kör alakú jelet viseljenek; a keresztényeknek pedig a szentegyház-látogatás tilalma alatt nem engedtetik meg, hogy e vörös folt nélkül járó zsidókkal kereskedjenek, velük családi vagy baráti viszonyban maradjanak, vagy velük egy udvarban és házban lakjanak; közhivatalban nem szabad őket megtűrni. E végzésnek megvolt az a hatása, hogy a zsidók ezentúl sok helyt, kivált a németajkú városokban, zsidófoltot, köpenyt, hegyes süveget viseltek, keresztényektől elkülönítve külön zsidó-utcában laktak, mely Budán falakkal s kapuval volt ellátva. Az Árpád-házból való utolsó király, III. Endre 1291. Pozsony város számára kiadott szabadság-levelében kiemeli, hogy az ottani zsidók a többi polgárok minden szabadságát élvezzék. Az Árpádokat a zsidókkal való enyhe bánásmódjukban nem utánozták a vegyes házból származó uralkodók. A legkíméletlenebb volt velük szemben Nagy Lajos, ki 1360 körül kiűzeti őket az országból, mivel nem hallgatva térítő szavára, állhatatosan megmaradtak zsidó hitűkben. Öt év múltán azonban már ismét visszahívta őket. Nagy Lajos kezdte meg az u. n. levélölést is, mely abban állott, hogy a zsidó adásleveleket, kedveskedni akarván városoknak és nemeseknek, megölte, vagyis érvénytelennek nyilvánította. Adójuk behajtására, a városok és zsidók közt felmerülő viszályok elintézésére, de másrészt jogaik védelmezése és követeléseik behajtására rendelte föléjük az országos zsidóbírót, ki rendesen a nádorok és tárnokmesterek közül került ki; helyettese az országos alzsidó bíró volt. E hivatal körülbelül 1440-ig állott fönn. Zsigmond gyönge uralkodása alatt halljuk, legelőször, hogy a zsidókat húsvéti (pészach) ünnepük alkalmával zaklatják, valószínűleg vérváddal gyanúsítják. Vérvád következtében az első zsidóégetés Nagyszombatban történt II. Ulászló alatt 1494. Fontos hivatalt létesített köztük Mátyás király, az ún. zsidó prefektúrát, mely a mohácsi vész utánig állt fenn; mindig a budai Mendel-család valamely tagja viselte. A prefektus képviselte a magyar zsidóságot, behajtotta adóit és előterjesztette sérelmeit, melyeknek orvoslását sürgette. A mohácsi vész a magyar zsidókra is megpróbáltatásokat hozott. Szoliman szultán a budai és esztergomi zsidókat 1526 szept. 22. hajóra rakatta és Törökországba szállíttatta, ahol Szófia, Kavala, Viddin, Szaloniki, Konstantinápoly és Pleva városokban telepedtek meg, megtartván magyar-zsidó szokásaikat. Az 1526 nov. Székesfehérváron ülésező Szapolyai-párt a zsidóknak tüstént való kiűzetését végezte el, e határozat azonban, mint az országgyűlés többi végzése, nem erősíttetett meg Szapolyai által. Az általános kiűzés helyett részleges zsidóüldözésnek lett színhelye Magyarország. Pozsony és Nagyszombat kizáratta kebeléből zsidóit, Bazinban 1529. a bazini és szentgyörgyi grófok mintegy harminc zsidót égettek el vérvád következtében, tíz év múltán Nagyszombat hasonló vád következtében tiltatja ki a zsidókat, kiknek a kitiltó rendeletnél fogva 1783-ig tilos volt a városban lakniuk. A hódoltság idején a magyar zsidók zöme török területen lakott, ahol el volt ugyan nyomva adókkal, de azért békésen járhatott foglalkozása után, mely főképp kereskedéséből s pénzkölcsönzésből állott. 1598. Buda ostromakor, mint a várnak többnyire Törökországból való lakosai, részt vettek a török oldalán a keresztény seregek visszaszorításában; így jártak el 1684. és 1686-ban is, mely alkalommal a császáriak visszafoglalván Budát, nagy mészárlást vittek köztük végbe és sokat rabszíjra fűzve hurcoltak magukkal. A meg nem hódolt részeken az ellenszenvet és gyötörtetésüket a nemzetet ért csapások sem csökkentették. Az 1578-iki országgyűlés úgy határozza, hogy a zsidók s az anabaptisták, kiknek saját házuk van és kik Magyarországon igen kevesen vannak, hogy minél előbb kivándoroljanak, kétszeres adózásra és közteherviselésre szoríttassanak. Az 1630. és 1647-iki országgyűlés a harmincadoktól és vámoktól tiltja el őket. Tűrhető volt sorsuk Erdélyben, hol Bocskay, Bethlen, I. Rákóczi György fejedelmének zsidó orvosokat tartottak. Bethlen Gábor török zsidókat telepített meg Erdélyben, kiknek 1623 jún. 18. kiváltságokat adott. Privilégiumában meghatározza, hogy a zsidók kerített helyeken lakjanak, szabad kereskedésük legyen, ügyes-bajos dolgaik elintézésére jogtudós nemes rendeltetik föléjük, az állam érdekeit ne sértsék, kiváltságuk az anabaptistákkal egyezzék, vallásukat szabadon gyakorolhassák, keresztény ruházatot ne viseljenek, zsidók bevándorlása nem akadályoztatik, pénzt szabad kivinniük a külföldre, ha ki kellene költözniük, ugy egy évi határidő engedélyeztetik nekik ügyleteik lebonyolítása, az egyik bűnéért a többi ne lakoljon. Bethlen kiváltságlevelet az 1627-iki gyulafehérvári országgyűlés is megerősítette. A hódoltság után kezdődik a magyar zsidók számára a legszomorúbb sors. Kollonics 1689. tett javaslatában a legridegebb bánásmódot ajánlja a zsidókkal szemben, hogy lassanként megszabaduljon tőle az ország. A szabad királyi városok nagy része kizárta kebeléből őket, a bányavárosoktól csak hét mérföldnyi távolságban lakhattak, ipart nem űzhettek, foglalkozásuk nagyrészt kiskereskedés, uzsora, pálinkafőzés lehetett. Túlnyomólag nemes urak földjén éltek, ahol kiváltságokat élveztek. III. Károly alatt 1716. alakult az országos főrabbihivatal, melyet először Werheimer Sámson töltött be, 1724. bekövetkezett halála után veje Eskeles Bernát lett utóda, kinek halálával (1753) megszűnt a hivatal, melynek feladata volt a zsidók közti viszályokat kiegyenlíteni. Mária Terézia honosította meg 1749. a türelmi adót (tolerantialis taksa), mely 1846. törültetett el, miután a zsidók megváltották. E törvénytelen adó, melynek kivetésére az országgyűlés nem adta meg a jogot és mely ellen a vármegyék felszólaltak, azon középkori jogelven alapult, hogy a zsidók tűretésükért kötelesek a kincstárnak, közterheik mellett, külön adót is fizetni. A türelmi adó nevét II. József kamarai adóra (Kameral-Tax) változtatta. A zsidók állapota Magyarországon jobbra fordult II. József óta, ki megnyitotta előttük a szabad királyi városokat, megengedte nekik az iparűzést, iskolák alapítására, német vezetéknevek felvételére és katonai szolgálatra kötelezte őket. Halála után az 1790-91-iki országgyűlés XXXVIII. t.-c. meghagyta a zsidókat ugyanazon jogaikban, mint aminőkben II. József részesítette őket, de a nép hangulata a lehető legkíméletlenebb volt irányukban. Az Alföldön egymást érték a vérvádak, melyek közt a péri 1792. áldozatokat is követelt a zsidóktól. Az 1790-91-iki országgyűlés külön bizottságnak tette feladatává a zsidó ügyre vonatkozó javaslatok kidolgozását, Haller József gróf elő is adta humánus javaslatát 1792., de ez törvényerőre nem emelkedett. Az 1839-40-iki országgyűlésnek a zsidókkal rokonszenvező hangulata a zsidó vallás recipiálását és híveinek emancipációját sürgette, de követeléseiknek semmiben sem tett eleget az országgyűlés XXXIX. t.-c.-e, mely még az egész országban való szabad lakhatást sem engedi meg nekik. A 40-es években kezdődik a magyar zsidók rohamos magyarosodása. Pesten lelkes zsidók magyarosító egyesületet alakítanak, hogy a magyar nyelvet hitsorsosaik közt terjesszék; hasonló célu egyesületek a vidéken is keletkeztek. A szabadságharcban vérét és vagyonát áldozta fel a magyar zsidóság a haza oltárán; a nemzettel való lelkesedése miatt Haynau külön nagy kontribúcióval sújtotta őket, melyet utóbb I. Ferenc József elengedett és ennek fejében arra kötelezte a zsidókat, hogy iskolaalapot teremtsenek. Ennek jövedelméből fenntartatik az országos rabbiképző, valamint az országos izraelita tanítóképző intézet Budapesten. A zsidók emancipációját az 1867. XVII. t.-c. mondta ki. Az emancipáció után a kormány a zsidók sürgetésére egyetemes zsidógyűlést (kongresszus) hívott össze, mely tanácskozásait 1868 dec. 14-től 1869 febr. 23-ig tartotta. Célja volt a zsidóság szervezésére vonatkozó határozatokat hozni. A gyűlésnek nem volt meg a kívánt eredménye, amennyiben az ország zsidó községeinek csak egy része (haladó, neológ, kongresszusi) fogadta el kötelezőknek a kongresszus határozatait, míg az ortodoxok pártja kivitte, hogy külön szervezeti szabályzatokhoz tarthassa magát, egy harmadik párt, a «status quo ante» pedig sem az egyikhez, sem a másikhoz nem csatlakozott. A zsidó vallás recepciója 1894. került az országgyűlésen tárgyalás alá, a főrendiházban kétszer elbukván, csak 1895. okt. 16. nyerhette meg mint 1895. évi XLII.- t.-c. a királyi szentesítést. Forrás: Pallas Nagylexikon KapcsolódásMaradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is |
|
Magyar
Angol
Német