Állatéposz

állatmonda. Az állatmonda az állatok, különösen a vadállatok életéről és cselekedeteiről költött kisebb, tréfás, jellemző elbeszélés. Hasonlít az európusi tanító állatmeséhez, de azzal a lényeges külömbséggel, hogy sohasem célzatos, oktató irányu s nem tanulság kedvéért van elmondva, hanem maga az elbeszélt történet kelti fel érdektődésünket. E műfaj az állatvilág sajátos életének költői felfogásán alapul s abban a korban keletkezett, amikor az ember még szorosabb érintkezésben volt az állatokkal, életőket megfigyelni, szokásaikat, egymáshoz való viszonyukat kitanulni alkalma volt s igy az egész állatéletet a tapasztaltak alapján saját emberi életével mintegy önkéntelenül összehasonlítva s az állatokat bizonyos emberi tulajdonokkal felruházva, élénk képzeletével egyikről v. másikról, v. egyszerre többről is apró, adomaszerü meséket teremtett. E mesékben az állatok beszélnek, tanácskoznak, tervek kivitelébe fognak, hadat viselnek és békét kötnek, éppen úgy, mint az emberek, anélkül azonban, hogy allegorizált emberekké lennének és saját állati jellemüket levetkeznék. Ilyen p. az az ismeretes állatmese, mikor az egerek csengőt akarnak kötni a macskára; ilyen a Gyulai Páltól feldolgozott állatmese is: «A tyúk és a farkasverem». Ha aztán az ilyen állatmondákat egy nagy egészbe összefűzik, akár maga a nép, akár egy költő, előáll az állatéposz, melyben az állatok, mint az emberek, különböző rangfokozatba osztva, királlyal és vezérekkel ellátva, ránk nézve bohókás komolysággal küzdenek érdekeik kivivásáért. Küzdelmeikben lehet, sőt van is mindig többféle szatirikus vonatkozás az emberi életre is; de ez egészen mellékes. Az állatmondákban leggazdagabbak a németek s ott van meg az ismeretes Reineke fuchs (l. o.) állatéposz is. Ilyen állatéposznak, tekinthető a Homérosznak tulajdonított Batrachomyomachia (Béka-egérharc), melyet Csokonai magyarosított.

Forrás: Pallas Nagylexikon