Allegória

(gör.), általában oly kép, mely mást jelent, mint amit közvetlenül ábrázol s részletről részletre egy más, hozzá a hasonlóság viszonyában levő tárgyra utal, csakhogy ama tárgy eszméjét teljesebben és szabadabban fejezi ki. A költészetben a hasonlaton és arányon alapuló képes kifejezésnek egy módja, jelesül a metaforának (vagy a megszemélyesítésnek), mely csak egy mozzanatot szokott képbe öltöztei, következetes tovább fejlesztése. A. p. Petőfi Őrült-jében e folytatott metafora: «Láttátok-e már a tengert midőn a fergezeg szánt rajta és vet beléje halálmagot? Láttátok a fergeteget, E barna parasztot, Kezében villámösztökével » Gyakran egész költemény ölt allegorikus alakot, mint Vörösmartytól Az élő szobor, Tompától A madár fiaihoz, Aranytól A gyermek és a szivárvány. Az A. azonban nem külön műfaj, csak kifejezési mód. A példázattól - mely különben fölhasználja - abban különbözik, hogy oktató célja nincs, a gondolatot tisztán csak festi, csak bemutatja, nem az eredeti tárgyban, hanem e tárgy ideális tükrében (Vörösmarty Lengyelország hehyett az élő szobrot állítja elénk, hogy Lengyelország szenvedéseit megérzékitse). Az A.-ban a gondolat egészen a képben rejtőzik s a vonatkozás megértéséhez fejlett értelem és bizonyos fokú műveltség szükséges. Az A., mint minden átviteles beszéd, a gondolatoknak nemcsak megérzékítésére, hanem leplezésére is alkalmas. Elnyomás alatt élő nemzetek költészete teli van A.-val. Nálunk az 50-es években Tompa és Arany A.-kban vigasztalták és lelkesítették a nemzetet. Szeretik az A.-t a keleti népek, mert e forma a képzelet működésének tág tért nyit. Ha a vonatkozás távoli v. erőszakolt, az A. aránytalan vagy homályos, és fagyossá válik, mint a múlt századi francia költészetben ( Voltaire), vagy legalább kevés emberi érdeket költ, mint a Faust II. részében. Az A. lehetséges, sőt gyakori más művészetekben is, t. i. az utánzókban, így vannak allegórikus szobrok és festmények (p. a kiegyezés allegóriája a Deák-szobor egyik oldalcsoportjában), de különösen hajlandó allegórikus ábrázolásra a mimika.

A rajzoló művészetekben az A. rendesen emberi alak, mely valamely elvont fogalmat állít elő. Mivel azonban az ilyen előállítás igen könnyen vagy homályos, vagy több értelmű lehet, a művészet a végett, hogy a fogalmat világosan és határozottan kifejezze, az alakokat rendszerint olyan jelekkel látja el, melyeknek általánosan elfogadott és ismert jelentményük van. Ezek az ú. n. attributumok. Így példánl az igazság A.-jának ismertető jelei: a bekötött szem, a mérleg, a kard. Ha vesszük, hogy a mérleg magában az igazságot, a kard a hatalmat, a harci erényt jelenti, könnyű lesz az A.-t a jelképtől, a szimbolumtól megkülönböztetni. Az emberi alak mindig vm. járulék által válik A.-vá, míg bizonyos állati alakok, növények v. eszközök egyik v. másik jellemző sajátságuknál fogva jelképei, szimbolumai vm. elvont fogalomnak vagy vm. személynek is. Így a bárány jelképe az ártatlanságnak és Krisztusnak, az olajág nem A. hanem jelképe a békének. (L. Jelkép és Történeti jelképes ábrázolás.) Az A. különösen a római császárok idejében virágzott, midőn a művészet világiassá vált és eszmei tartalma megfogyatkozott. A császárok és az előkelők lakását és kertjeit allegoriai szobrok diszítették. A császári érmeknek az A. jellemző vonása, rajtuk oly változatos és gazdag fejlődést ért el, mint sohasem azelőtt, sem azután. Téves állítás, hogy a középkor nagyon kedvelte volna az A.-t. Ellenkezőleg az ó-keresztény és a középkori művészetet inkább a szimbólum jellemzi, amennyiben a katakombáknak festett és a román, meg a csúcsíves építményeknek faragott díszítményei nem allegóriák, hanem jelképek. A renaissance, különösen pedig a késő renaissance-művészet ismét fölkapta az A.-t. Olaszoszág XVI. és XVII. századbeli síremlékei e tekintetben a legkiválóbbak. Újabb időben a képzőművészetek terén az A. kevésbbé dívik.

Forrás: Pallas Nagylexikon