Cavour

Kamill di Benso gróf, hires olasz államférfiu, szül. Torinóban 1810 aug. 10., megh. 1861 jun. 6. Előkelő és jómódu főuri családnak volt ivadéka és meglehetős zajos ifjuság után egészen az olasz nemzeti eszmének szentelte erejét. Mint katona a mérnöki karnál szolgált és ez időtől fogva leginkább a praktikus tudományok iránt érdeklődött. Utazásai Franciaországban és Angliában megismertették a nagy nemzetek segédeszközeivel és még jobban éreztették vele hazája elmaradottságát és szétdaraboltságának átkát. Úgy politikai, mint társadalmi tekintetben Anglia volt ideálja különösen nagy tisztelettel viseltetett Peel Róbert, a konzervativ reformer iránt. Szabadabb gondolkodása nem engedte, hogy az akkor még abszolut szárdiniai kormány alatt hivatalt vállaljon. Másrészt arisztokrata hajlamai és családi összeköttetései - atyja Torino városának gyülölt rendőrfőnöke volt - népszerütlenné tették őt a nemzeti párt és a demokraták előtt, bár az osztrákok már 1833 óta egyikét látták benne olasz uralmuk legveszélyesebb ellenfelének. Ily viszonyok közt tevékenysége ősi birtokainak kezelésére és jó karban tartására, gazdasági és pénzügyi érdekü cikkek irására, gazdasági egyesületek és kisdedóvók alapítására szorítkozott. Különösen a vasúti hálózat megteremtésére helyezett nagy súlyt mint a nemzet egyesítésének egyik legfontosabb eszközére. Szembetünö a nagy piemonti gróf és a legnagyobb magyar eddigi fejlődésének hasonlósága. Mindegyik egyaránt történeti, sőt némileg rendi alapot keres reformtörekvései részére. Mindegyik az anyagi jólét zászlaját tűzi ki, hogy nyiltan ne kelljen szembe szállnia a kormánnyal. Szenvedélyök, ambiciójuk egyaránt nagy, épp úgy sujtó iróniájuk az ellenfelek irányában. De Cavournál hiányzik az a gazdag lelki élet mely Széchényi pályáját oly érdekessé teszi. Belső küzdelmektől nem igen gátolva, eszének egész tisztaságát, akaratának egész erejét eszméi szolgálatára fordíthatta. Olaszország leendő egyesítőjét ö a szárdiniai királyságban látta nem pedig valami ideális köztársaságban, vagy a pápaságban. De e célból előbb közelebb kellett hozni e királyságot a nemzethez, alkotmányossá kellett azt tenni. Midőn mindenfelé dúlt a forradalom vihara, ő adott annak irányt, midőn a nép minden követelését elégtelennek nyilvánította, mindaddig, mig nincs alkotmány és parlamentáris élet (1848 elején). Véleményei terjesztésére hirlapot alapított majd az alkotmány megadása után vezér lőn a hazafias, de éppen nem demokratikus többségnek, mely Azeglio miniszterelnököt támogatta. Az 1848-9-i szerencsétlen, az országot egészen kimerítő hadjáratok után csak gyökeres reformoktól és a nemzeti szellem folytonos ápolásától és ébren tartásától várta hazája fölemelkedését. Viktor Emánuel király, ki őt személyesen éppen nem kedvelte már 1850. kénytelen volt őt bevenni a kabinetbe. Mint kereskedelmi majd mint pénzügyminiszter nagy érdemeket szerzett az anyagi jólét előmozdítása körül, vasutak építése, a szabad kereskedés elvének keresztülvitele, valamint a nemzeti bank alapítása által. Midőn a király és Azeglio késtek a polgári házasság behozatalával, hogy a szentszékhez való viszonyon ne változtassanak, C. 1852-ben kilépett a kormányból. Nemsokára. azonban sikerült meggyőznie a királyt a reform szükségéről és már ugyanezen év végén mint miniszterelnök vette kezébe az ügyek vezetését. A többség konzervativ része elhagyta régi vezérét ki most a Rattazzi által vezetett balközépnél keresett és talált támogatást. Szárdinia ügyét egészen azonosította az egységes Itália ügyével de a legnagyobb ovatossággal, hogy a túlhatalmas Ausztriát idő előtt háborura ne ingerelje. Az 1854-iki krimi háboru alkalmat nyujtott azon szövetségek megszerzésére miket ö már 1848-ban nélkülözhetetlennek tartott. Az angol-francia szövetség nagy áldozatokat rótt az országra minden közvetlen haszon nélkül, de C., midőn a külügyminiszter azt ellenezte a maga felelősségére mégis aláirta (1855 jan. 10.). Kossuth szerint is «merész kockáztatott játékra határozta el magát C.» Annál nagyobb volt morális diadala midőn a nagyhatalmak követeivel együtt részt vehetett az 1855-iki párisi kongresszuson s szóba hozhatta Itália ügyét. Ezóta nyilvánvaló volt, hogy a nyugati nagyhatalmak Ausztria ellenében Szárdiniának fogják pártját. III. Napoleon megnyerésére, aki nélkül mitsem lehetett tenni, mindent felhasznált, még a női befolyást is. Plombieresben 1858 jul. 21. hosszas beszélgetés után C. a császárral nemcsak a szövetség felől jutott megállapodásra, hanem a felől is, hogy annak célja egész Felső-Itáliát a szárdiniai király alatt egyesíteni. A szövetség bére Savoya és Nizza átengedése volt, továbbá családi összeköttetés: a király leányának eljegyzése Napoleon herceggel. C.-nak sikerült a király ellenszenvét e házasság ellen legyőzni, és úgy az országban, mint diplomáciai uton mindent előkészíteni, hogy adott alkalommal Szárdinia lehető legnagyobb erővel jelenhessen meg a csatatéren. Nagy mestere volt a sajtó felhasználásának és különösen az angol közvéleményre hatott oly módon, hogy az az osztrákbarát tory-minisztériumot ellensúlyozta. A fegyverkezés lázasan folyt, mindenfelől, különösen Lombardiából tódultak az önkéntesek a nemzeti zászló alá. De Franciaország kihívás nélkül nem üzenhetett háborut, Anglia pedig kongresszust javasolt a vitás kérdés elintézésére. Ha Ausztria erre reá áll, és tovább is várakozik, C. egész politikája kudarcot vall. Maga C., kit a folytonos munka különben is elcsigázott, e válságos napokban, 1859 ápr. 20-a körül öngyilkosságra gondolt, vagy végső menekvés gyanánt arra, hogy Szárdinia saját erejével vívjon meg Ausztriával. E válságos helyzetből az április 23-iki osztrák ultimátum mentette meg. Most már Szárdinia volt a megtámadott fél, és a szerződés értelmében biztos volt a francia segítség. Mindenfelé megindult az olasz nemzeti mozgalom, melynek szálait C. tartotta kezében. Összeköttetésbe lépett a magyar emigrációval, sőt a délszlávokkal is, hogy Oroszországot is megnyerje. De csakhamar tapasztalnia kellett, minő veszedelem a túlhatalmas szövetséges. III. Napoleon császár 1859 jul. 11. megkötötte a villafrancai békét, melynek értelmében Ausztria csak Lombardiáról mond le, de Velencét megtartja, a többi olasz fejedelemségekben pedig változatlan marad az állapot. Ez előre nem látott békekötés után C. egészen magán kivül volt, lemondott a miniszterelnökségről, még a királya iránti tiszteletről is megfeledkezett. A szintén mélyen lesujtott Kossuthhoz így szólt: «összeesküvő leszek, forradalmár leszek, de ez a béke nem lesz meg.» A béketárgyalások alatt és a zürichi béke után C. és elvbarátai keresztülvitték a középolasz kis államok felfegyverezését és azok annexiójának népszavazás által való kimondását. A király, tekintettel III. Napoleonra, kénytelen volt visszautasítani az annexiót, de midőn a császár engedékenyebb lett, hogy Savoyát és Nizzát bekebelezhesse, az 1860 elején ismét kormányra jutó C. végrehajtotta az egyesítést és 1860 ápr. 2. Torinóban összeülhetett az első olasz parlament. Röviddel ezután Garibaldinak merész vállalata, melyet C. titokban mindenkép elősegített, a nápolyi királyságban is túlsúlyra juttatta a forradalmat. Egyuttal az egyházi állam már elszakadt részeinek, a Romagnának és a márkáknak elfoglalására is sereget indított, mely a pápai csapatok legyőzése után befejezte Nápoly meghódítását s véget vetett ott Garibaldi diktátorságának. Rómát és a «patrimonium Petri»-t még védte a «francia őrség», oda C. is csak nagyon óvatosan közeledett. E miatt, továbbá Savoya és Nizza átengedése miatt és mert C. különben is mindenben utját állotta a radikális izgatásnak, melynek addig annyi hasznát vette, Garibaldi és hivei szenvedélyes harcot kezdtek folytatni ellene. E nagy parlamentáris csatában C. meghatározta, mily feltételektől függ a hőn óhajtott főváros tényleges megszállása. Magát az eszmét illetőleg egy értelemben volt Garibaldival: Rómát, melyet 25 század a dicsőség minden nemével elhalmozott, Itália fővárosává kell tenni. Huszonkét millió olasznak szeretete és tisztelete nagyobb oltalom lesz azon felséges pap részére, ki az egyháznak élén áll, mint 25000 szurony. De az elfoglaláshoz szükséges Franciaország megegyezése, és nem szabad, hogy az az egyház elnyomásához vezessen az állam által. (1861 márc. 28.) E bölcs és szabadelvü nyilatkozatok nem fegyverezték le az ellenpártot, és Garibaldi azzal vádolta C.-t, hogy eladta az ő szülővárosát, Nizzát. E harc végkép aláásta C. egészségét. Midőn néhány héttel utóbb a szünetlen gond és munka kimerítette életerejét, Jakab szerzeteshez, ki a vallás vigasztalásával ellátta az egyházból kiközösített haldoklót, e szavakat intézte végrendelet gyanánt: «Testvér! szabad egyház a szabad államban.» Az olasz nemzet hálás tisztelettel őrzi emlékét. Majd minden olasz városnak van utána elnevezett tere vagy utcája, majd mindegyik állított neki szobrot. Ezek közt különösen a torinói, Duprétől, nagy művészi értékü.

C. leveleit kiadta Luigi Chiaja 4 kötetben. Parlamenti beszédeinek gyüjteményét Massari bocsátotta közzé 12 kötetben. Külügyi kormányára teljes fényt derít Bianchi Nicomede munkája. Storia documentata della diplomazia Europea in Italia 1814-1861. Igen becses adatokat szolgáltat Kossuth: Irataim az emigrációból és Pulszky Ferenc: Életem és korom 4. k. Az 1860-61. években C. egyike volt a legünnepeltebb embereknek Magyarországon és több megye megválasztotta őt bizottságába. Halála némileg befolyt az 1861-i országgyülés menetére is, amennyiben a háborura és forradalomra számítók reménységeit nagyon alászállította.

Forrás: Pallas Nagylexikon