Én

a személyes névmás egyes első személye; filozofiai értelemben kifejezése annak, hogy tudatunk van saját magunkról. A midőn dondolkodom, érzek, rendesen valamely gondolatot gondolok, valamely érzetet érzek stb.; én gondolom ugyanazt a gondolatot, látom azt a szint, hallom azt a hangot, s ennyiben mondhatom: minden tárgy, melyet gondolok, feltételezi az ént, mely e tárgyat gondolja; más szavakkal (az ént alanynak nevezve) nincsen tárgy alany nélkül, s megforditva nincsen alany (én), mely ne gondolna valamit, azaz nincsen alany tárgy nélkül; de nem szükséges, hogy erre az énre külön irányozzam figyelmemet, rendesen nem is irányozom. Ha magamba tekintek, mindenféle érzelmeket, képeket, gondolatokat találok magamban, de nem ezt az elvont ént, ezt az üres tudatot, mely nem gondol semmit, csak maga magát. Viszont nem tagadható, hogy valamint abban a változhatlan kapcsolatban, mely alany s tárgy közt a tudatban fennáll, nagyobb suly eshetik s esik is rendesen a tárgyra, ez a suly eshetik az alanyra is, azaz az alany maga magát teheti tárgyává, magára eszmélhet, a mint a magyar kifejezés oly szépen formulázza s ebben az esetben mindig előtérbe fog lépni az Én. Ebben az esetben tehát az én nem egyéb mint a magára eszmélő emberi tudat nyelvbeli kifejezése. Nem véletlen, hogy a gyermek magát eleinte nem én-nek, hanem a nevén nevezi, a mint hallotta másoktól; még nem eszmélt eléggé magára; de nem igaz, hogy amely gyermek még a nevén nevezi magát, nem eszmélt magára. A filozofia történetében először Descartes tette a tudat magára eszmélésének tényét a filozofiai spekuláció alapelvévé. Később a német filozofiában, főleg Fichte rendszerében az én fogalmának jelentősége óriási méreteket öltött s igen nehézkes abstrakciók segitségével az egész világfelfogás alapelvévé tétetett. L. Fichte. Tudat, Öntudat.

Forrás: Pallas Nagylexikon