Falso bordone

(ol; fr.: faux bourdon, ang. fa-burden), szószerint fiktív basszus, a 13. század elején, valószínűleg Angliában keletkezett improvizációs kiéret - két szólamban - egy cantus firmus-hoz (l. o.). A F. a többszólamú stílus egyik primitívebb formája és a -ök kíséret-rögtönzéseinek ( egyik gyakori fajtája. Háromszólamú tétel, melyben a cantust a legalsó szólam intonálja; a legfelső szólam a felsőszexttel, a középső szólam pedig a felsőterccel kíséri a cantust. A kezdő és befejező hangzat - a kor disszonancia-elméletének értelmében - természetesen nem lehet terce és szextje a cantusnak, hanem csak abszolut konszonancia, ezért a felső szólam az oktávba lép át, a középső a quintbe. Modern összhangzattani (akkordikus) fogalmak szerint tehát a F.-nál a kezdő és záró akkord quintakkord, a többi szextakkord-sorozat. A cantus a , a legfelső szólam a , a középső a . Mint hogy csak a cantus volt feljegyezve, a neme-t és treble-t hozzá kellett képzelni. Ez a . A fel nem irt, de szólamok a -szólamok. A 15. században L. Power és G. Monachus értekezetek ezekről a Sight-ekről, utóbbi ennek kétszólamú formáját -nek (cantus gemellus = ikerének) nevezi. (l. Organum). A F.-stílus túlélte a primitív többszólamúság korszakát és mint relatív konszonanciák párhuzamában gyökerező egyszerű harmonikus kíséret-típus a polifónia virágkorában is felbukkan, illetőleg továbbra is ilyen tételek jelölésére szolgál. (V. ö. Dufay és Josquin harmonikus deklamációját, Palestrina -it, Allegri -jét.) F.-nak nevezik a zsoltároknak egy hangon való recitálását is. A F. egyik fajtáját (még a 16-17. században is) díszítések, ékítmények, cirádák belerögtönzésével szokták előadni. Hammerschlag.

Forrás: Pallas Nagylexikon