Francia zene

A három fő zenestilus, az olasz, francia és német közt a francia zene az, mely manapság is, a ritmusi könnyedséget, a pajzán hangulatot s az átlátszó szellemességet legerősebben képviseli. Mint minden nép zenéje, ugy a franciáé is a népzenében találja meg gyökerét, mely a világi zene szélesebb elterjedésével kezdett önállóságra jutni; mert sok századokon keresztül a F. is csak a keresztény egyházi zene keretében mozgott, mely az időben voltaképen nem is annyira franciának, mint keresztény nemzetközi zenének volt nevezhető. A régi frankok is, mint más hazai népek, a kereszténység előtt csak lármás, durva hangszerekre támaszkodó hadi zenét ismertek. Pharanumdot is ily zeneszó mellett kiáltották ki a sereg élén királynak. Az utána következett frank királyok sem igen törődtek a zenével, annál kevésbbé pedig az énekkel. Ehhez őket is csak a keresztény vallás szoktatta lassankint. Midőn 496. Chlodvig Rheimsban fölvette a keresztséget, annyira meg volt hatva a kat. egyház fényes szertartásai és énekeitől, hogy attól kezdve a zenét és éneket meleg pártolása alá vette s terjesztette országában. E törekvésében támogatta Nagy Theodorik is, ki Ravennából művelt zenészeket, énekeseket küldött udvarába, hogy az egyházi énekek javítását eszközöljék. Későbben Gergely, a toursi püspök, a Gergely pápa-féle egyházi énekeket honosította meg Franciaországban. A merovingai és a karolingiai királyok alatt már megerősödve látjuk a ker. egyházi zenét a népzene hátraszorításával. Nagy Károly császárt pedig állami és hadi érdemei mellett az is naggyá tette, hogy az egyházi zenét minden európai állam közt - Olaszországot kivéve - elsőként emelte a legmagasabb fokra. Huckbald St. Amand-i benedekrendi szerzetes volt az Organum feltalálója s rendszeresítője is Franciaországban (X. sz.), ki a többszólamu éneklés első alapját tevé le. A világi, a vigzene csak ekkor kezdett a Provence-ban első lendülést nyerni, mely továbbfejlődést nyert a déli Franciaországban a keresztes-háboruk alkalmából fellépett troubadourok működésében. Az ezek énekét képező jongleurök és ministrelek különféle huros hangszereikkel gondoskodtak arról, hogy ugy a világi ének, mint a zene ne csak az udvarok és országnagyok, hanem a nép körében is mind nagyobb elterjedést nyerjen. A XII. sz.-ban a hangjelzés tökéletesítése, az egyházi cantus firmust szélesbítő figurális ellenpontozás, a ritmus menzurális szabályozása s az összhangzatok gazdagítása, nagy mértékben elősegítették a világi francia zene fejlődését is, az addig egyedül uralkodó egyházi stilusnak mindinkább való háttérbeszorítását vonván maga után.

A világi zene kifejlesztése és terjesztéséhez azután Franciaországban is lényegesen hozzájárultak az egyházi misztériumok s egyházi jelmezes szinjátékok, melyek eredetileg a templomok belsejében tartattak, de későbben az utcára, a terekre s a temetőkbe tétettek át. A bohóc- és szamárünnepélyek - zene- s énekkiséret mellett - szintén Franciaországban jöttek legelőször divatba. De ott is, nagyobb s kihatóbb fellendülésével a zenének csak a XVI-XVII. sz.-ban találkozunk az olaszországi és németalföldi befolyások következtében, melyeknél az első zenedrámai kisérletek és a virágzás tetőpontját elért ellenpontozati művészet játszta a főszerepet. Carpentra, Certon, Claudin, Seromisy, Ganequin, Moulu, Berré, Maillard stb. mindmegannyi jóhangzásu nevek voltak az időben a zeneszerzés terén. Ez időre esik a hangjegy-nyomtatásnak behozatala s meghonosítása Párisban. 1647. Mazarin bibornok olasz dalműtársulatot szerződtetett Párisban, hogy terjessze, lendítse a drámai zenestilust. Perin abbé mint költő és Cambert mint zeneiró voltak az elsők, kik francia dalművek irására vállalkoztak, nekik lett átadva 1669. az akkor Párisban alapított «Academie royale de musique» szabadalma is. Ez intézet által kissé háttérbe lett szorítva a firenzei Lully, ki Quirault szövegköltővel szövetkezvén, tulajdonképen megalapítója lett a francia opera-stilusnak. Lully nyomdokain haladva, Rameau tökéletesítette nagy mérvben a francia drámai zenét, ki emellett ama kor egyik leghiresebb orgonaművésze és zenetudósa is volt. A francia zene e két alapvetőjének a stilusa, közel másfél sz.-ig uralkodott Franciaországban. A Lully- és Rameau-iránynak az időben számos utánzója támadt, kik közül leginkább kitüntek: Marin Marais, Desmarets, Destouche, Monteclair, Carpentier, Philidor (a hires sakk-tekintély), Rousseau, Champein, Gaveaux, Lesueur stb.

A F. fejlődésére későbben nagy hatással volt a német Gluck W. Kristóf, ki 1774. Párist választá dalműreformáló működésének szinteréül, kit e tekintetben döntő pártolással támogatott XVI. Lajos király neje, Marie Antoinette, ki Bécsben tanítványa volt Gluck-nak. Fellépése és reformtörekvése egyenesen a Lully- és Rameau-irány s átalában az olasz szupremácia ellen irányult. A régibb hivek Piccini olasz dalműiró, a reformerek pedig Gluck körül tömörültek. E két irány közti harc aztán több évig tartott s ugy a zenevilágban, mint a sajtóban és a közönség körében a legnagyobb szenvedélyességgel folytattatott, mig végre Gluck 1779. Iphigenia Taurisban cimü dalművével oly határozott sikert aratott, hogy irányának győzelme biztosítva lett. A Lully-, Rameau-, Piccini- s Gluck-stilus szerencsés összevegyítéséből keletkezett aztán a francia zenének az a sajátságos leszürődése, mely a XVIII. sz. vége felé s a XIX. sz. első negyedében működött francia zeneirók által oly kiható szinvonalra emelkedett, hogy a francia zenestilus többé elvitázhatlanná vált. A mult sz.-ból még a XIX.-be is átjött legkiválóbb zeneirók voltak: Philidon, Duni, Monsigni s különösen Gretry, későbben: Della Maria, Dalayrac, Gossec s mások. A párisi manapság is elsőrangu konzervatoriumot 1796. alapították. 1812. aztán I. Napoleon császár uj alapra fektette s teljesen reformálta. A XIC. sz. első negyedére esik aztán mindama kimagasló francia zeneirók működése, kik a francia zene tekintélyét s befolyását is más nemzetek zenéjére véglegesen megszilárdíták. Ilyenek voltak különösen: az olasz származásu, de teljesen nacionalizált Chembini és Spontini, továbbá a tiszta francia származásu irók, mint: Mehul, Berton, Lesueur, Boildieu, Grouard, Auber, Adam, Herold stb., kik kiváltképen az opera terén fejtettek ki oly sokoldalu tevékenységet, hogy műveikkel az időben egészen elárasztották az egész világ szinpadait. Majd e század második negyedében, egészen a francia stilus alapjára állottak: Rossini és Meyerbeer s még inkább fokozták a francia zenestilus tekintélyét. Hozzájuk csatlakozott Halevy is, ki azonban már a komolyabb német zene elemeit is belevitte a francia zenébe. Ez irány mellé sorakoztak későbben azok a francia zeneirók, kik aztán a legujabb francia zeneirány megalapítói is lettek. Ilyenek első sorban: Gounod, Thomas, Dávid Felicien, Maillart, Massé, Bizet és Massenet. Hogy a francia zeneirók közt a legnagyobb reformátor se hiányozzék: született számukra egy Berlioz Hektor is, ki a 30-as évek elején mindjárt első műveivel a legnagyobb feltünést keltette. A ballet-zene terén ujabban szintén a franciák viszik a főszerepet egy Delibes kezdeményezése folytán. Az 50-es és 60-as években Franciaországban fejlődött ki a manapság is oly nagyon uralkodó operett-zenestilus is, főleg Offenbach és Lecocque szerencsés kezdeményezése mellett. De a klasszikus zenestilus- és formákban sem maradnak hátra s egy Saint Saëns kamarazenei s nagyszabásu zenekari művei méltán versenyre kelnek a német zeneirók korifeusaival. A francia nemzet ezenkivül nagy jelentőségü szerepet játszott kezdettől fogva s játszik egyre korunkban is, az ének, a virtuozitás, a zenetudomány, a zeneesztetika, kritika, műtörténelem mezején is. A hegedüvirtuozitás, az énekművészet terén oly nagyságokat képes felmutatni, kik hirnevükkel méltán az egész világot betölték, minők egy: Roger, Duprez, Nourrit, Lassale, Cruvelli, Levasseur stb. A zenetudomány s történelem terén oly kitünőségeket produkált, mint: Catel, Fétis, Reicha, Choron, Perne, Halevy stb.

A F. lényeges sajátságai közé tartozik: a zenei formák átlátszósága, a dallami szövések tisztasága, könnyen felfoghatósága, a nyelvi hangsulyából és ritmikus lejtéséből folyó élesebb, határozottabb kifejezése a deklamációnak. Nyelvének sajátságos metrikája, leginkább a jambus, anapestus és daktilus verslábakra támaszkodván s ezek lejtését zeneritmusaira is átvivén: innen származik a F. könnyüsége, dallamainak pajzán szellemessége és behizelgősége, mely kellemesen, felpezsdítőleg hat a hallgatóra. A F. másik nagy előnye abban van, hogy kivált a szózenében nagy ritmikai gazdagságot képes kifejteni azáltal, hogy nyelvének magánhangzóit, főleg pedig a néma e magánhangzót tetszés szerint kiejtheti, vagy elfojthatja. A francia zeneirodalom kevésbbé gazdag a kontrapunktikus műformákban s a tiszta hangszeres zenealkotásokban. De annál termékenyebb a dal, opera és operettekben. Tánc-zeneformái élénkek, pezsgők és telvék ritmikai változatossággal. A francia dalformák rövidek, szükek, de annál pikánsabbak s tetszetősebbek. Az egész világon elterjedt és használt Couplette-zene is francia találmány. Az egyházi zene terén minden erős vallásos hajlama mellett a francia nemzet nem sok kimagasló művet tud felmutatni, korszakot alkotót pedig egyet sem. Ujabb időben a világias stilussal vegyült Cantate-formában még legtöbb sikerrel mozognak. A zeneművek technikai kiállítása sem áll oly magas szinvonalon, mint más nemzeteknél, kivált pedig a németeknél, mi eléggé feltünő szemben az ipar minden más terén olyannnyira uralkodó finom francia izléssel. A magán- és nyilvános dal- és zenetársulatok száma is jóval hátrább áll Franciaországban mint a középeurópai államokban.

Forrás: Pallas Nagylexikon