Fuga

(ol., franc. és ang. Fugue). Az ellenpontozatos műformák közt a legjelentékenyebb, mely a századokon át fejlesztett többszólamu zenéből végre a XVIII. sz.-ban magas szinvonalra emelkedett, kiváltképen egy Bach (l. o.) és Händel (l. o.) műveiben. A F. név a latin fugere (kergetni) szóból vette eredetét, mert lényege abban áll, hogy többféle ének vagy hangszerszólam egy fölvett melodikus frázist v. hosszabb-rövidebb tételt több száz taktuson keresztül, minden - főleg pedig - rokonhangnemben ismétel; ugyszólván egyik a másikat pihenés nélkül kergeti, hajszolja, mialatt a többi szólam hozzájuk a kiséreti szólamfutamokat szolgáltatja. A F.-nak legtökéletesebb formai szerkezete a négyszólamu F., mely a négy fő emberi hangfajra: szoprán, alt, tenor és basszusra támaszkodik. A korábbi századokban csak kétszólamu F.-k divatoztak, s azok is az egyházi figurált éneklésből fejlődtek ki, hosszabb ideig nem is voltak egyebek, mint szoros utánzatok Canon (l. o.) alakjában, hol a kezdő szólamot egy másik szolgailag utánzott, előbb egy nyolcad, későbben más hangközökben is. Majd egy harmadik s végre egy negyedik is részt vett az utánzásban. Lassanként aztán megállapították, hogy a fő dallamszólamot csak egy másik szólam utánozza, különböző, de mindig rokonhangnemben, a többi pedig azalatt a főszólamtól eltérő kisérő szólamot csatoljon hozzá olyformán, hogy a három v. négy szólam mindig szabatos harmóniai tételeket képezzenek. A F. szerkezetének művészeti nomenklaturája a következő: 1. Főtéma v. Dux (vezérszólam) v. Subject (Guida), melyet a szereplő ének v. hangszerszólamok bármelyike egymagában elkezdhet. Az ily főtéma terjedelme tetszés szerinti, lehet két-három taktusból álló dalmotivum, v. tiz-tizenkét taktusra terjedő periodus is, de a taktusszám későbben minden szólam által szorosan betartandó. 2. Comes v. társzólam, v. Felelet (Riposta), mely azáltal érvényesül, hogy mikor a főtéma kezdő frázisának a végére ér s azt egy másik szólam veszi át, a Dux, a vezérszólam hozzá kiséretül szegődik. 3. Repercussio (kidolgozás), mely azáltal érvényesül, hogy mielőtt a főtémát utánzó szólamok valamelyike fölvenné a fonalat, a többi szólam együttesen a Dux és Comes zöngekészleteiből szőtt, de más-más alaku zöngképleteket csoportosít egynéhány taktuson át, mintegy előkészítő hidat képezvén a főtéma ujbóli föllépéséhez. Mentől több szólamra van a F. fektetve, annál gazdagabb s változatosabb lesz az ily kidolgozás is. A főtéma fellépése rendesen a rokonhangnemekben történik, váltakozva a kemény hangnem a lággyal. Az is gyakori eset, hogy az első feleletet képviselő szólam zöngképlete más hangnemekben is ismétlődik. A főtéma első ismétlése szabályszerüen mindig az alaphangnem uralgó zöngnemében lép fel, p. ha a F. alaphangneme C, tehát G-ben. Minden hangnemnek több közeli rokona lévén, melyek tőle egy jeggyel többel vagy kevesebbel különbözvén s azok párhuzamos zöngenemei, világos tehát, hogy egy négyszólamu F. több száz taktus terjedelmet is nyerhet, ha a főtéma csak az ily hangnemekben egyedül fut át az összekötő melléktételekkel együtt. De emelett tágítja a F. keretét az u. n. Orgonapontra támaszkodó zárlati rész is, mely rendesen az egész mű folytán szerzett zöngeképleteket kinyujtva v. összevonva tünteti fel a főtéma vagy annak csak egyes motivumai közé csoportosítva. Az ily orgonapontok a legérdekesebb részét szokták képezni a F.-nak s gazdag ritmikai s harmóniai kombinációkra nyitnak tért. Az orgonára irt F.-knál az orgonapontot képező tonika v. a vele váltakozó uralgó zönge hatását nagyban emelik a pedál-hangok, melyek a legmélyebb hangokat szólaltatják meg.

Forrás: Pallas Nagylexikon