Gebhardt

1. Lajos, orvos- és sebésztudor, született Pesten 1836 julius 28., hol 1860. orvosi és 1861. sebésztudori oklevelet nyert. 1862-ben több hónapot töltött Párisban, hol a kórházi tapasztalatok gyüjtésén felül, a kórházak rendszerét tanulmányozta. 1864. a fővárosi Rókus-kórház egyik belgyógyászati osztályának főorvosává választották, 1874. ideiglenesen, 1877. pedig véglegesen a Rókus-kórház igazgatójává nevezték ki, mely állásában a kórházat gyökeresen reformálta s az elavult rendszert a kor igényeinek megfelelő intézményekkel váltotta föl. Az üllői-uti uj-kórház (Szt. István-kórház) másfélmillió forint költséggel az ő programmja szerint jött létre. Igazgatói teendői mellett tanári működését sem szakította meg. 1864 jan. 12-től a budapesti tudományegyetem belgyógykórodai tanszékén mint helyettes tanár működött a tanszék végleges betöltéséig - három éven át, - nemkülönben további egy éven át az elméleti orvostannak volt helyettes tanára. 1868. az orvostanári testület egyhangu ajánlatára, a mellkór- és gyógytan rendkivüli tanárává nevezték ki. Tiszti főorvossá történt megválasztása után tanári működését megszüntette, magánorvosi gyakorlatát nagymérvben korlátolta. A fővárosi bizottságnak 1863 óta beválasztott tagja. Az 1885-iki országos kiállításnál az egészségügyi csoport és birálóbizottságnak elnöke levén, a harmadosztályu vaskoronarenddel tüntették ki. 1887. megválasztották a főváros tiszti főorvosává. Szakirodalmi dolgozatai következők: A szivbellob és szivburoklobbról (Gyógyászat 1861); Észrevételek a váltótűz okisméje és gyógykezelése körül (Gyógyászat 1861); A szivhangok származásáról (Gyógyászat 1862); A légmellisme és gyógytana (Gyógyászat 1863); Az emberélettan alapvonalai (Pest 1869); A fővárosi kórházak és gyógyintézetek ismertetése (Pest 1879); Budapest főváros szt. Rókus közkórházának évkönyve (Budapest 1885); A calomel mint diureticum szivbajoknál (Budapest 1887); Az 1888-1891-iki typhusjárvány a fővárosban (Budapest 1889); Előterjesztés a főváros területén létesítendő fertőtlenítő-intézet tárgyában (Orvosi Hetilap melléklete 1889); Jelentés a Budapest fő- és székvárosban 1892-93. évben fellépett choleráról (Budapest 1893).

2. G. Xav. Ferenc, orvostanár, szül. Pakson 1791 jan. 23., megh. Budapesten 1869 okt. 29. Bölcsészeti tanulmányait Szegeden végezvén, az orvosi pályára lépett és Pesten 1814. orvostudorrá lett; 1816. az orvosi kar tagjává, 1818. jegyzővé választotta. E hivatala közben mint helyettes tanár működött 1824-ig, amidőn a sebészek számára rendelt belgyógygyakorlat rendes tanárává neveztetett ki. A Pesti kir. egyetemen ő volt az első, aki tanári székfoglaló-beszédét magyar nyelven tartotta (az orvosi tapasztalás méltóságáról). Ez évben állítá fel védhimlőojtó-intézetét, mely 1850-től kormányrendeletnél fogva «központi ojtóintézet» név alatt állt személyes igazgatása alatt, s hazánk orvosait télen-nyáron friss védhimlőanyaggal látta el minden dij nélkül, és ez által nagy mérvben járult az országszerte uralgott himlőjárványok megszüntetéséhez. 1827. Utmutatás az orvosi gyakorlatra cimü munkáját, 1828. a Külön orvosi nyavaja- és gyógyítástudomány cimü tankönyvének első kötetét adá ki, melyet 1838. a II-ik kötet követett. Már 1830. a magyar tudós-társaság rendes és a bécsi orvosi egyesület levelezőtagjául választatott. 1854. a védhimlőojtásról nagyobb tanulmány jelent meg tőle az akadémiai értesítőben. Két izben volt orvosi dékán, sőt 1854-től több éven át; 1857. kir. tanácsosi cimet, majd a Ferenc József-rendet kapta, valamint 1840. megkapta a magyar nemességet orvosi, irói és tanári érdemeiért utódai részére is.

Forrás: Pallas Nagylexikon