Hegedü

(olasz violin, franc. violon). A legtökéletesebb hangszer minden huros és vonós hangszerek közt. A H. mai alakját a XVIII. sz. két legnagyobb olasz mesterének, Stradivari Antal és Guarneri Józsefnek köszönheti. Főalkatrészeit képezik a felső és alsó dombor hullámzatu födélzet (hangfenék), melyeket kettős félköralakban s egymásnak megfelelően körülbelül 1 1/4-ed hüvelyk magasságu körpánt tart össze. A hangtest alsó félköre kissé nagyobb ivet képez mint a felső. A felső folytatását leli az u. n. hangfogóban, mely legfelül csigában végződik, s mely egyszersmind felső hurtartóul is szolgál. A felső fedél alsó részén, a középre helyezve találjuk a mintegy félarasznyi alsó hurtartót, melyből a hurok kiindulnak s a hangfogón keresztül a hangfogó csiga nyakáig huzódnak. Ez alsó hurtartó és a felső hangfenékre alkalmazott hangfogó vége közt, mintegy öt ujjnyi távolság van, melyet az alsó hurtartótól két ujjnyi távolságban a hurnyereg szakít meg, melyen keresztül aztán bizonyos magasságban vonulnak át a hurok a hangfogón lefelé való lejtésben. A nyereg és a hangfogó vége közti mintegy három ujjnyi szabad tér a hangoknak a vonó általi kihozatalára szolgál. A felső födélzet, a vonó használatára szánt nyereg és hangfogó közti szabad téren jobbról és balról az u. n. F-hangnyilás (l. o.) van, melynek szabatos s ugyszólván geometrikus elhelyezése a legnagyobb befolyással van a hegedühangszer hangvibrációjára. A belső részben közel a nyereg alatt, a kettős födélzet közt kemény fából készült oszlop van alkalmazva, melyet közönségesen a H. lelkének neveznek, s mely arra szolgál, hogy részint a hurok nyomását, feszerejét a nyergen át a felső fedélzetre ellensúlyozza, részint pedig hogy azáltal a nyilásokon át az alsó hangfenék intenzivebb vibrációját mozdítsa elő. A hegedü e lelkének helyes elhelyezése a belső üregben szintén igen lényeges szakismeretet kiván, mert csak nehány vonalnyi eltérés is a kellő helytől, teljesen képes alterálni a hegedü hangját. A hegedü régebben csak két, majd későbben három s végre négy bélhurral lett ellátva, melyek legvastagabbja ezüstsodronnyal van bevonva. A hurok ötödközökre vannak hangolva. Az első hurt éneklő hurnak is nevezték, habár helytelenül, mert e tulajdonság a többi hurtól (főleg a G.-hurtól) sem tagadható meg. A H. hangjegyei a G.-kulcs szerint jegyeztetnek, mely általában Violin-kulcsnak neveztetik. Zöngeterjedelme kivált a magasságban a legnagyobb, mire a mai hangszerek képesek. Zenekarban a négyszer vonalzott C.-ig is fölhatol. Mesterségesen, vagyis a Flageolet-hangok (l. o.) igénybevételével még a négyszer vonalzott Á-t is képes megérzékíteni. Hirneves hegedüvirtuózok nem mindig respektálták a H. rendes legmélyebb (a kis G-re szóló) hangolását. A H.-nél s általában a vonóshangszereknél a rendestől való hangolási eltérést, manapság is sok H.-virtuóz gyakorolja. A magyarországi cigányoknál pedig általános divat, hogy a primás rendesen fél, sőt néha egész hanggal is föllebb hangolja a hegedüjét, hogy bandája minél fényesebb hangszinezetet nyerjen.

A H.-virtuozitás legelső nagy mesterei voltak a XVII-XVIII. században: Bassani, Biber, Corelli, Vivaldi, Volumier, Baptiste, Locatelli, Lolli, Nardini, Puguani, Tartini, Torelli stb. A XVIII-XIX. sz.-ban: Campagnoli, Rolla, Viotti, Cartier, Artot, Baillot, de Beriot, Ole Bull, David, Ernst, Kreutzer, Lafont, Laub, Lipinszky, Molique, Paganini (a legnagyobb), Rode, Spohr, Vieuxtemps, Wieniawszky stb. A legujabb kor korifeusai: Alard, Auer, Hubay, Joachim, Rappoldi, Reményi, Sarsate, Sauret, Singer, Sivori, Wilhelmj stb. A H.-készítés terén Stradivari és Garneriuson kivül a XVII-XVIII. sz.-ban kimagaslott még az Amati-család, Stein, Guidantus s a legujabb korban Párisban Guillaume, ki az olasz nagy mesterek perfekt utánzása által szerzett magának európai hirnevet. Magyarországon régebben hires H.-készítő volt: Schweitzer, Nemessányi s jelenleg Schunda W. József Budapesten. A leghiresebb s elterjedtebb H.-iskolákat irták: Mozart, Lipót, Kreutzer, Rodeh, Baillot, Spohr, David stb. Magyarországon: Huber Károly. A H.-hangszer készítésére, virtuozitása s irodalma történetére nézve legkimerítőbb irodalmi munka a Wassielewsky ily c. műve: Die Violine und ihre Meister (Lipcse 2. kiad. 1883). V. ö. Drogemayer Herman, Die Geige (2. kiad. 1890); Erlich, Berühmte Geiger der Gegenwart u. Vergangenheit, 87. Biogr. (Lipcse 1893).

Forrás: Pallas Nagylexikon