Henrik

1. (I.), angol király (1100-35.) és Normandia herczege, kit tudományosságára való tekintetből utóbb Beauclerc (tudós, könyves) melléknévvel tiszteltek meg, Hódító Vilmos negyedik fia folt; szül. Selbyben 1070., megh. Rouen környékén 1135. dec. 1. II. Vilmos bátyját 1100 aug. havában követte a trónon. Az invesztitura miatt a pápával viszályba keverdett, melynek folyamában az angol klérus (Anselm canterbury érsek kivételével), H. mellett foglalt állást. H. adta ki a Charta libertatum-ot, mely az angol alkotmánynak egyik alapját képezti. London városa is tőke kapta első szabadságlevelét. Családi értelemben H.-et sok bánat érte: fia, Vilmos, 1120. a tengerbe veszett; leányának férje, Plantagenet Gottfried és unokaöccse Blois István pedig már H. életében versengtek az örökösödésért.

2. H. (II.), angol király (1154-89.), az első király az Anjou- vagy Plantegenet-házból, kit Courtmantle (rövid köpenyeg) melléknévvel illettek, amennyiben a rövid köpenyeg divatját bevitte Angolországba; szül. 1133 márc. 5., megh. 1189 jul. 6. Anyja Matild, I. H. leánya, atyja Plantagenet Gottfried, Anjou grófja volt. A gyermeket a tudos Gloucester Róbert nevelte, nagyatyja pedig utódjának szemelte ki. A trónt azonban csak hosszadalmas polgárháboru utján sikerült elhódítani Blois Istvántól, ki I. H. halála után a trónt nyomban elfoglalta volt és 1153-ig annak birtokában maradt. Idővel H. is nagyobb hatalom birtokában jutott: atyja után Anjou, Tourraine, Meine és Berry egy részének, édes anyja után Normandiának lett ura; 1152. nőül vette Poitoui Eleonorát (ki azelőtt VII. lajos francia királynak volt hűtlen felesége) és ennek kezével Poitou, Guienne és Gascognenek, más szóval Franciaország egy jó harmadának lett ura. 1153. haddal támadta meg versenytársát, Blois Istvánt és fegyverrel kényszeríté örökösödési jogainak elismerésére. Mihelyt István király 1154 okt. 25. meghalt, H. Londonban (december 19.) megkoronáztatott. Először Teobald canterbury érsek támogatáősa mellett királyi tekintélyt állította ujra helyre. Aztán Franciaországba indult ahol a toulousei gróffal és a francia királlyal folytatott háborut, mire 1163. Angolországba visszatért. Nyomban rá a papsággal éreztette hatalmát, melyet 1164 jan. havában a hires Clarendoni constitutióknak aláirására kényszerített; ebben a törvényben az egyház és állam viszonyát a koronára nézve kedvezőleg szabályozta. Becket Tamás azonban (l. o.), kit a király kegye 1162-ben canterbury érsekké és az ország primásává tett volt, tiltakozott e határozatok ellen. Becket mögöletése az egyház hatalmát Angolországban diadalra juttatta; a közhangulat a király ellen fordult, aki, hogy az egyházi átok elől megmeneküljön, kénytelen volt ártatlanságát esküvel bizonyítani, a Clarendoni constitutiókat visszavonni és 1174 jul. 12. Becket sirjánál nyilvánosan vezekelni. Ezeket a zavargásokat a Clifford Rosamundára (l. o.), a király kedvesére féltékeny királyné még növelte. 1171. H. Irország keleti részeit szállotta meg pápai engedéllyel, de a folytonos családi viszákodás és engedetlen fiainak ismételt lázadásai mélyen elkeserítették életét. Oroszlánszivü Rikárd és Földnélküli János tulélték szerencsétlen atyjukat, ki Chinon várában (Saumur mellett) búbánatában elhalt. H. alatt az igazságszolgáltatás terén üdvös reformok léptek életbe, ilyen az esküdszéki intézmény kifejlesztése, a békebirák rendszeresítése, a kincstári törvényszék és a King"s Bench (l. o.) törvényszék felállítása. Utódja Oroszlánszivü Rikárd lett. V. ö. Lyttleton, History of teh life of Henry II. (London 1767, 3 köt.); Green, Henry teh Second (u. o. 1888); Norgate, Engalnd under the Angevin kings (2 köt.); Hall N., The court life under the Plantagenets (1890).

3. H. (III.), angol király (1216-1272.), szül. 1207 okt. 1., megh. Westminsterben 12752 nov. 16. Atyja, Földnélküli János (l. o.), a legnagyobb zavar közepette váratlanul halt el. Pembroke Vilmos gr., a H. mellé választott protektor rá tudta venni Lajos francia herceget, hogy az 1217. szept. kötött szerződés értelmében Angliát otthagyja. 1223. H. maga vette át az uralkodást. Sajnos, az uj király kormányzása szakasztott mása volt atyja uralkodásának. Főtörekvése oda irányult, hogy a Magna chartát (l. o.) kijátsza és hatalmát korlátlanná tegye. Az ország pénzét francia származásu nejének, provencei Eleonorának rokonaira pazarolta, a jövedelmezőbb papi méltóságokat pedig a IV. Ince pápától ajánlott olasz főpapoknak adományozta. A nemzet ezek miatt zugolódni kezdett. H. erre kénytelenségből az oxfordi határozatokat (proviziók) fogdta el (1258). Ebben az angolul szövegezett szabadságlevélben arra kötelezte magát, hogy ezentul a Magna chartát meg foja tartani, hogy minden fontos ügyben egy 15 báróból álló bizottságra fog hallgatni és protektort tür meg maga mellett; az idegen tanácsosokat és kegyenceket ellenben el foja távolítani udvarából. A főuri ellenzékek lelke, Montfort Simon leicesteri gróf (ki Franciaországból szakadt Angliába és a király hugát birta nőül) lett ekkor a király uj gyámja. Csakhogy anemesség egyetértése nem soká tartott, többen a főurak közül irigy szemmel nézték a npszerü Montfortnak hatalmát és féltékenyséből a király párjához szegődtek, ki erre a Chartára tett eskü alól a pápa által magát felmentette. De a leicesteri grófnak mégis nagyobb pártja volt, hozzá szított a polgárság, első sorban London városa, mely egymagában 15,000 katonát küldött Montfort táborába. 1264-ben kiütött a polgárháboru, melynek folyamában Montfort a király fiát, Rikárdot és főbb tanácsosait máj. 14. Lewes mellett foglyul ejtette. Valamivel később Euduárd herceget is elfogta. E diadalok után Montfort a közbéke helyreállítása végett 1265 január 28-ra Oxfordba hirdetett általános rendi gyülést. Erre a gyülésre (az I. parlament) nemcsak a főpapokat és a főnemeseket hivta meg, hanem minden grófságból a köznemességből 2-2 lovagot, végül pedig - és ez a legfontosabb - minden városból 2-2 polgár képviselőt. A parlament hozzá is fogott teendőihez: a Magna chartát ujra szentesítette, az idegeneket a királyi tanácsból kizárta, a tisztviselőket az alkotmány megtarátsára kötelezte, szóval, ujra határt szabott a király korlátlan hatalmának. Eduárd herceg (ki a fogságból megmenekült) még az évben augusztus 4. Eveshamnél megtámadta Montfortot, ki halva maradt a csatatéren, és azután a királyt szabadították ki a bárók kezéből; a helyreállt közbéke kedvező hatása alatt azonban Henrik király is szakított eddigi politikájával és további uralma békésen folyt.

4. H. (IV.), angol király (1399-1413.), az első király a Lancaster-családból; születésének helye után Bolingbroke-nak is nevezték. Szül. 1366. v. 1367., megh. 1413 márc. 20. Atyaj Gaunt János, Lancaster hercege, nagyatyja III. Eduárd király volt, ő maga pedig a Derby gróf és Hereford herceg cimét ciselte. A gyenge II. Rikárd király Angolországból 1398. örökre számüzte. H. ekkor francia udvarba menekült, hol szives fogadtatásra talált. 1399. jul. 4. York grófságban partra kötött s rövid idő alatt egész Angolországot meghódította. Aug. 19. Percy Henrik, Northumberland grófja árulása folytán maga a király is hatalmjába került. Rikárd erre kénytelen volt (1399 szept. 29.) trónjáról lemondani, mire a parlament vád alá helyezte s szept. 30. H.-t kiáltotta ki helyébe angol királynak. Néhány héttel reá a fogoly Rikárd, hihetőleg erőszakos halállal, kimult. H. tehát elfoglalhatta a trónt, de hatalmát eleintén mégsem élvezhette. 1400. erdeménytelenül harcolt a skót király ellen. Veszedelmes ellenfelen támadt ugyanabban az esztendőben Owen Glendowerben is, akivel Percy Henrik, Northumberland grófja és H. király ifjukori barája kezett fogott. H. 1402. haddal támadta meg őket, de csak 1403 jul. 21., Shrewsbury mellett, sikerült neki Percy Henrik fia fölött (kit Hotspur, azaz hevesvérünek neveztek) féynes győzelmet kivivni. Ebben a csatában az ifju Percy maga is elesett. Ez dó óta nyugodtabban élvezhette hatalmát, melyet mérséklettel kezelt és tiszteletben tartotta az alkotmányt. A parlament a főpapi javak lefoglalását javasolta neki, de ő nem akarta eljátszani a klérust és különösen a pápa támogatását; e helyett Wiklif hivei ellen véres üldözést indított. Agg korát könnylmü fiának csinjei keserítették el. Keresztes hadjáratra való előkészületek közepette halt meg Westminstergben. Követte őt fia, V. Henrik. V. ö. Xylie, History of England under Henry the fourth (London 1884, 2 köt.); Gairdner Lancaster and York (1875); Denton, England in the XV. century (1891); Pauli, Gesch. Englands.

5. H. (V.), angol király (1413-22.), az előbbinek fia, született 1387 aug. 19., megh. Vincennesben 1422 aug. 31. Walesi herceg korában egyike volt a legpajkosabb ifjaknak és jókedvü cimborák társaágában (Falstaff ezeknek költött képviselője) bejárta a korcsmákat és könnyelmü életet élt; trónraléptével azonban jó utr tért s egyike lett a legderekabb és leghatalmasabb angol fejedelmeknek. Mindenekelőtt közbocsánatot hirdetett. A papság hajlamát pedig azzal iparkodott kirédemelni, hogy Wiklif hivetit (és a velük rokon lollardokat) hevesen üldözt. H. főtörekvése a francia tórnnak elnyerésére irányult. 1415. aug. havában 30,000 emberrel Normandiában kikötött és Harfleurt bevette. Azincourt (v. Agincourt) mellett 1415 okt. 25. volt a véres csata, melyben a gyalogosok, különösen az ijászok a fényes francia lovassereget teljesen meggyőzték. 1417 aug. ujra átvitorlázott Normandiába, amidőn az orleansi párt, a dauphinnel egyetértve, a burgundi herceget meggyilkoltatta, mire boszus fia, Jó Fülöp, még szorosabban csatlakozott Angolországhoz. Az elszigetelt francia udvar kénytelen volt tehát békét kötni, mely 1420 máj. 21. Troywsben létrejött. Ennek értelmében H. király Katalint, VI. Károly leányát veszi nőül, apósának halála után pedig a francia koronát örökli, mely Katalintól származandó gyermekeire is átszálland.. természetes, hogy a dauphin e szerződés ellen tiltakozott s a fellázított skótok támogatására számítván, ujra megindította a háborut. 1421 márc. 23. Baugé mellett megverte ugyan azangolokat, de ennek hirére H. ujabb sereggel jött át Franciaországba, hol megint győztesen előnyomult; tervei keresztülvitelében azonban halála által megakadályoztatott. Mint uralkodó igazságszerető és törvénytisztelő volt. Nagy érdemeket szerzett a nemzeti honvédség szervezése körül. Özvegye (Katalin) utóbb Owen Tudorhoz ment férjhez, kinek utódai VII. Henrikkel (l. o.) jutottak Angolország trónjára. H a hőse Shavespere hasonnevü drámájának. V. ö. Goodwin, History of teh reign of Henry V. (London 1704); Cole, Memorians of Henry V. (u. o. 1858); Pauly, König Henrich V. (Aufsätze zur engl. Geschichte; uj folyam, 1889); Church, Henry V. (1889). A 100 francia-angol háboruról szóló művek. V. ö. Beaucourt Hist. de Charles VII. (6 köt.); Gairdner, Denton és Pauly fentebb említett művei.

6. H. (VI.), angol király (1422-61), az előffinek és francia Katalinnak fia, szül. 1421 dec. 6., megh. 1471 máj. 21. Csak 9 éves volt, midőn atyja meghalt és kiskorusága idején vesztették el az angolok Jeanne d"Arc fellépése következtében Franciaországban tett hódításaikat, amikből csakis Calais maradt meg kezeikben. Eközben H. gyámjai: Bedford herceg, Gloucester herceg és a winchesteri püspök erélytelen bábának nevelték a királyt, ki azután a vörös és fehér rózsának pártviszályai között egyre hányatott, mig nem Eduárd, a yorki herceg, e gyámoltalan és elmebetegségben sinylődő mebert 1461. megfosztá trónjától. H. neje, Margit, René Anjou hercegnek leánya, sereget gyüjtött a bitorló ellen, de célt nem ért. H. királyt végre 1464. elfogták és a Towerbe zárták. Warwick grófnak sikerült ugyan őt a Towerből 1470. kiszabadítani és ujra a trónra ültetni, csakhogy H. 1471 máj. 21. ismért a Towerbe került, ahol meggyilkoltatott. VI. H. is hőse Shakespere egyik drámájának.

7. H. (VII.), angol király (1485-1509.), az első fejedelem a Tudor-családból, szül. Pembroke várában 1456 jul. 26. mint Tudor Edmund richmondi gróf és Beaufort (Lancaster) Margit, Semerset János unokájának gyermeke; megh. Richmondban 1509 ápr. 22. Midőn a két rózsa közötti polgárháboruban IV. Eduárd király a Lancaster-család tagjait sorra kivégeztette avagy számüzte, a fiatal H.-et nagybátyja, Pembroke gróf mentette meg a győző bosszujától. H. II. Ferenc bretagei herceg udvarába vitetett, aki őt Eduárd király fenyegetései dacára sem szolgáltatta ki. Midőn azután III. Rikárd zsarnok uralma következtében az angolok gyülölete a York-házzal szemben egyre nagyobb arányokat öltött, A Lancaster-párt hivei első sorban a fiatal richmondi grófra vetették szemeiket, ki anyai ágon a Lancasterek birtokaira és örökségére és igy a trónra is jogos igényt tartott. Buckingham herceg, aki legjobban sürgette Rikárd megbuktatását, arra törekedett, hogy H. Erzsébetet, IV. Eduárd legidősb leányát jegyezze el, mely eljegyzés véget volt vetendő a York- és Lancaster-család gyilkos vesengésének és Rikárd amugy is csak bitorolt hatalmát még jobban megingatta volna. Rikárd azonban jókor értesülvén e tervről, Buckinghamet a vérpadra küldötte és maga kérte meg Erzsébet kezét. Ily viszonyok között nem maradhatott H. többé tétlen. Bizva a francia udvar jóindulatában, 2000 angol katonát gyüjtött maga köré, kikkel Harfleurből tengerre szállott. 1485 aug. 6. Milford-Havenban (Déli Wales) szállott partra és Bosworth táján ütközött meg Rikárd királlyal, ki a csatával együtt az életét is vesztette. Hivei még a csatatéren koronázták meg H.-et angol királlyá, kit a Rikárd által mindenképen elnyomott nemesség és nép is mint megváltót üdvözölt. Miután a gyermek Warwicket elzáratta, magát okt. 30. ujra megkoronáztatta és azonfelül a parlament elismerését is kinyerte: nőül vette Erzsébet hercegnőt. Ilyformán (mint a pápai bulla hangsúlyozza), örökösödési joga révén, a győző jogával és a törvényhozó testület elismerése alapján kezdé meg uralkodását. Mindazonáltal most sem köszöntött be a várva-várt közbéke. Részben a York-párt ellen indított üldözés, részben pedig H. szigora következtében több felkelésre került dolog. Miutány a király a Plantagenet-család utolsó sarját, Warwick grófot is kivégeztette, végre megszilárdítottnak hitte trónját. Ezóta XI. Lajos francia és Katolikus Ferdinánd spanyol király példáján indulva, a királyi hatalom öregbítésén fáradozott. A külpolitika terén későbbi éveiben azt a célt tartotta szemmel, hogy Angliát a kontinens bárminemü befolyásától gondosan elzárja. E szabálytól csak egyszer tért el, midőn t. i. legidősebb fiát, Arthurt, Katolikus Ferdinánd leányával, Katalin infánsnővel eljegyeztete. A skót király ármányaitól pedig azon módon szabadult meg, hogy Margit nevü leányát adta neki nőül. (E kettős frigyből azonban utóbb soknemü baj háramlott Angliára.) H.-et másodszülött fia, VIII. H. követte a trónon, ki felvirágzó országot, teli pénztárt és tekintélyes hajóhadat örökölt atyjától.

8. H. (VIII.), angol király (1509-47.), az előbbinek fia, szül. Greenwichben 1491 jun. 28., megh. 1547 jan. 28. Trónra jutván, egy csapással akart magának népszerüséget szerezni és azért atyjának két leggyülöletesebb tisztviselőjét (adókezelőit) felakasztatta. Aztán egyrészt hajlamból, másrészt a hatalmas Franciaország iránt táplált ellenszenvből, a II. Gyula pápátol kapott kiszpenzáció alapján, nőül vette korán elhunyt bátyjának özvegyét, Katalin spanyol hercegnőt (1509 jun. 7.). Ugyanekkor szakított atyjának dicstelen külügyi politikájával is és hogy az angol befolyást a kontinens hatalmi mérlegében megint éreztesse, I. Miksa császárral és II. Gyula pápával XII. Lajos francia király ellen csatába vonult. A hadi szerencse csakugyan mosolygott neki: a franciákat a spanyolok szövetségében Guingegate táján (az u. n sarkantyucsatában) 1513 aug. 17. megfutamította. És mig ez a kontinensen történt, addig Katalin királyné a franciatól betörésre izgatott skótok ellen szervezte az ellentállást, kik azután Floddennél veseséget szenvedtek. Anyagi haszonnal azonban e hadjáratok nem jártak és H., mihelyt felismerte szövetségeseinek önző terveit, kilépett a cambrtay-i szövetségből és XII. Lajos királlyal békét kötött, kinek együttal hugát, Máriát, nőül adta. Lajos utódával pedig, I. Ferenc királlyal formaszerint véd- és dacszövetséget kötött, melynek éle Spanyolország ellen irányult. Végül pedig Skócival kötött méltányos békét. Egy ideig a fiatal és nagyravágyó angol király fontos állást folalt el az akkori plitikai világban és néhány évig testi-lelki bartája maradt I. Ferenc királynak és midőn mindketten a német trónért való versengében I. (V.) Károllyal szemben kudarcot vallottak a közös balisker barátságukat még bensőbbé tette. Nemsokára azonban H. uj kegyence, Wolsey Tamás érsek-primás és kancellár, ki szerelmi kalandok és közös tanulmányok révén hizelegte be magát urának kegyébe, uj mederbe terelte az angol politikát. A király egy idő után unni kezdte análánál idősebb, hitbuzgó, sokat ájtatoskodó királynét, ki férjét is, Wolseyt is nem egyszer ledér életük miatt, megfedte. H. akkoriban Boleyn Anna udvarhölgynek udvarolt, ki után annál inkább epekedett, mert könnyü diadalai folytán elbizakodott H.-nek szerelmét visszautasította. Ez a viszony a király és neje közötti ellentétet még inkább növelte és elvégre H. a válás tervét pendítette meg, mejnek azután rabja lett. A válás tervének egyébiránt a politikai helyzet kedvezett. VII. Kelemen pápa szövetségese volt H.-nek Károllyal szemben és Wolsey biztosra vette, hogy a pápa, tekintettel a teologiai, de még inkább a Katalin első házasságára vonatkozó, kényes természetü indokra, fel fogja bontani a házasságot. És eleinte csakugyan siker kecsegtette H.-et: a pápa Campeggi és Wolsey bibornokra bizta a pör tanulmányozását és noha az 1529 jun. 28. Blackfriarsban végbement tárgyalás meddő maradt (amennyiben Katalin önként kolostorba visszavonulni vonakodott), H. még erősen bizott Wolsey igéretében. De reményei gyorsan tünedeztek: a Károly által Róma elfoglalására küzdött zsoldos hadak még a pápát is elfogták, ki azután a császárral kibékülni és ilyenformán az elszigetelt H. hamar megérezet a megváltozott helyzet hatását. A kuria Campeggit visszahivta és a pör aktáit Pómában követelte, más szóval: a pört ad graecas calenas elnapolta. A határtalan bosszura ébredő H. ekkor először is Wolsey-val éreztette haragját, nem annyira azért, mert a kedvelt Boleyn Anna helyett a francia hercegnőt hozott javaslatba, mintsem azért, mlert becsületszavával kezeskedett a válópör sima elintézéséről. A parlament főbenjáró pörbe fogta a gyülölt Wolseyt, ki aztután a por folyamában titokszerü módon elhalt. Mig most Morus Tamás vette át a nagy pecsétet, a király, aki csak nem oly régen a Luther Mártonnal folytatott teologiai vitájában kiérdemelte a «Defensor fidei» cimet, a parlamenttel együtt a papságra súlyos adót vetett ki, házasságát, a parlament helybenhagyó határozatára támaszkodva, önhatalmából feloldotta, a pápának az angol egyház fölötti hatalmát megszüntette és a szupremáciát magára ruháztatta (1531). Egyuttal kimondatta a parlamenttel, hogy a vallási dogmák értelemezése, nemkülönben a liturgia szabályozása őt illetik meg, mint az uj anglikán egyház fejét. Ezen határozat értelmében azután lefoglalt egy csomó egyházi birtokot, kifosztott több kolostort, véget vetett az annátáknak és pallium-pénznek, a kat. dogmákat azonban egyenlőre nem bántotta. Az országban még a Wiklif napjai óta Róma-ellenszenves közvélemény kedvezett egy önálló, nemzeti keresztény egyház alpítás tervének;a préda reményében pedig mindenre kész parlament helybenhagyólag fogadta ezeket az ujításokat, mig a Wolsey során meghökkent papság, melyet «Statut of Praemunire» betüszintre való alkalmazásától ijesztegetek, csekély kivétellel nem mert ősi hite mellett sikra szállni.

Ezek után H. 1532 nov. 14. Boleyn Annát nőül vette és a Cranmer érsek-primás lenöklete alatt egybegyült egyházi bizottság által is szentesítette első házasságának felbontását. Bolyn Annától H.-nek (1533. szept. 7.) leánygyermeke: Erzsébet született. Ugyanabban az időben az üldözés elől Angliába menekült német reformátorok és hasonlóan Luther és Melanchton tanácsán induló Cranmer a «10 cikket» dolgozta ki, melyből az első öt teljesen megegyezett az ágostai hitvallás tanaival; Cromwell kancellár pedig a smalkaldi protestáns szövetséggel folytatott alkuldozásokat. Az 1534-iki parlament véglegesen szüntette meg a pápai hatalom jövedelmi forrásait és H.-et ruházta fel az egyházi jövedelmek, birtokok és az egyházi törvénykezés jogával, ugyszintén azzal a joggal, hogy az egyházat reformálhassa és az eretenekeket üldözhesse. E határozás értelmében H. 1536 tavaszán a katolikusok ellen üldözést indított, számos kisebb kolostort bezáratott és a barátokat leüzette, mely rendszabály erőszakos végrehajtása körül Cromwell, «a barátok kalapácsa» fejtett ki különös buzgóságot. Ez az uj rendszer aznoban sehogyan sem tetszett Anglia É-i hegyes vidékein lakó, hitbuzgó pórnépnek, mely kedvelt kolostorai érdekében fegyvert fogott és «a kegyelem zarándokutját» indította H. és különösen Cromwell ellen. Henrik leverte ugyan a zarándokokat, de mégis tanuságot vont a felkelésből: felhagyott a katolikusok elleni üldözéssel, szakított a merev protestáns szemponttal és a protestáns érzelü püspökök helyett Gardiner, Lee és Stockesley püspököket gyüjtötte maga körül, kik még mindig remélték, hogy lehetséges leend az anglikán egyházat a kuriával kibékíteni. Ezeknek tanácsán indulva fogadta el a parlament (1539) a «6 véres billt», melyeknek immár a buzgó protestánsok és a lollardok estek áldozatul.

A protestáns áramlat fennakadása Boleyn Anna sorsára is végzetes volt, kit brutális férje éppen oly szermérmetlen, mint alaptalan vádak alapján (1536 máj. 19.) lefejeztetett. Egynappal később H., arcátlan sietséggel, Seymour Jankát vette nőül, ki azután - szerncséjére (1537 okt. 12.) - fiut szült, Edurád trónöröksöst és tán mg nagyobb szerencséjére a gyermekágyban meghalt. A szolgalelkü parlament ekkor azt tette megh, hogy a Boleyn Anna gyermekét, Erzsébetet, törvénytelen származásunak bélyegezte és Eduárdot nyilatkoztatta egyedüli törvényes trónörökösnek. Akik ezen igazságtalan határozat ellen tiltakozni mertek, mint Morus Tamás avagy Fisher püspök (l. o.), fejükkel lakoltak. A trónörökös megszületése erősbítette H. trónját, mindek tudatában uj hadjáratot indított 1538-ban a kolostorok és a papi birtokok ellen Ez az eljárás arra birta III. Pál pápát, hogy H.-et ujlolag egyházi átokkal sujtsa; de ennek nem volt egyenlőre más foganatja, mintsem hogy H. ujra és határozottan a protestáns irányhoz szegődött, mely fordulattal a negyedik házassága áll némi összeköttetésben. Már egy hónappal Seymour Janka halála után könyörgött a titkos tanács királyának, hogy uj feleséget válasszon; H. pedig nemsokára ezeknek kérelmeknek (és hajlamának) eleget is tett. Amugy is szerelmes votl Clevei Jankának Holbein ecsetétől készült képében és Cromwell is sürgette politikai okokból a német protestáns hervegnővel való eljegyzését. Ugy látszott, hogy az angol hitujítás megint a néemt protestantizmus kerékvágásába terletetik. Csakhogy a szeszélyes H. uj nejét nem találta elragadónak és néhány nap mulva szüéőinek házába visszaküldötte; egyuttal pedig Cromwellel éreztette haragját, kit ellenfeleinek és versenytársainak örömére kivégeztetett. H. most a kat. párt emberei, a Norfolkok és Howardok felé fordult és immár ezek kebléből szemelte ki ötödik nejét, Howard Katalint (1540 aug. 8.). Környezetére hallgatva, megujította a «6 véres cikk»-et és ujra meggyujtotta a smithfieldi máglyákat. Családi boldogsága azonban ez izben sem volt tartós. Cranmer leveléből csakhamar megtudta Katalin bünös életét, s a hűtlen asszonyt lefejeztette. (1542 febr. 12.). Ez a nagy csalódás pedig ujra a protestáns párt karjaiba hajtotta és ennek megfelelően (1543 jul. 12.) a protestáns Parr Katalint vette nőül (Latimer lord özvegyét), ki immár betegeskedő és gyanakvó urának aggodalmait és gyanuját tapintattal el tudta oszlatni. Élete alkonyán H. kétszer viselt még hadat. V. Jakab királyt (kit hasztalan iparkodott volt arra rávenni, hogy Skóciában is behozza a reformációt), legyőzte. jakab hirtelen halála után pedig azon terven fáradozott, hogy annak leányát, (Stuart) Máriát saját fiával eljegyezze; az angol és skót koronának ily alakban tervezett egyesítése azonban dugába dőlt. - 1544. H. a világ csodálkozására régi ellenségének, V. Károlynak a béke-jobbot nyujtotta, I. Ferenc (eddigi barátja) ellen pedig katonáit küldötte. Az angolok azonban mindössze Boulognet foglaltk el. Miután Károly, kis sehogy sem tudta a makacs H.-et közös hadakozásra rávenni, Ferenc királlyal megint kibékült, H. is kénytelen volt példáját követni (1546 jun.).

9. H. (I.), bajor herceg, I. Henrik német királynak másodszülött fia (és I. Ottó császár öccse), kevéssel atyjának megkoronáztatása után (919-922 között) született, meg. 955 nov. 1. Szövetkezve Eberhard frank herceggel és Giselbert lotarinigai herceggel, 938. I. Nagy Otto bátyja ellen polgárháborut támasztott. Birten mellett azonban vereséget szenvedett (939) s erre Franciaországba menekült. De miután IV. Lajos, nyugoti frank király békét kötött Ottóval, H. is meghódolt s erre Lotharingiát kapta hűbérül. Csakhogy Ottó Lotaringiát tőle nemsokára visszavette, s H. emiatt bátyját 941-ben, husvétkor Quedlinburgban meg akarta gyilkolni. Tervét azonban elárulták és ekkor bátyja Ingelheimben elzáratta. Námsokára rá Ottó megkegyelmezett neki (941 karácsony estjén) és 948. Bajorországgal adományozta meg, melyre H. mint bajor Judit férje némi igényt tartott. Hősiesen védelemezte uj birtokát a magyarok betörései ellen; megszerezte ezenfelül Friault s nagyban kiérdemelte ezen idő óta bátyjának bizalmát és kegyét. Ő kérte meg Ottó részére Adelheid királynő kezét is s ő kirérte a menyasszonyt 951. Paviába, ami nagyon is felkölté Ludolfnak (Ottó fiának) és Konrádnak (Ottó vejének) irigységét (953-954.) Ezek lázadást támasztottak H. és Ottó császárok ellen, sőt a magyarokat hivták segélyül, azonban H. saját bajor alattvalóit legyőzte s a felkelést nagy szigorusággal elnyomta. Végül pedig az Augsburg melletti Lech-mezőn az elkésve érkezett magyarokkal ütközött meg, akik fölött Ottó és H. fényes győzelmet arattak. Csata után H. a foglyul ejtett Lehelt és Bulcsut Regensburgban felakasztatta. Követte őt a bajor hercegi széken fia, II. Henrik. V. ö. Winter, H. von Bayern (Jena 1872); Riezler, Gesch. Bayerns. I. V. ö. az I. Ottónál közölt irodalomat.

10. H. (II.), a Civakodó, bajor herceg (955-985.), ez előbbinek fia, megh. Gandersheimban 995 aug. 28. Még csak nég yéves volt, midőn atyja halála után Judit anyjának gyámsága mellett ő reá szállott a kormány. Felserdülvén, nőül vette Adelheid császárnőnek unokahugát, burgundi Gizellát. Több izben felkelést támasztott II. és III. Ottó csázárok ellen, de mindig sikertelenül. Fia II. H. név alatt a császári trónra került; Gizella nevü hugát pedig Géza vezérünk fia, Szent István királyunk vette nőül.

11. H. (IX.), a Fekete, bajor és szász herceg. 1120. lépett bátyja, II. Welf örökébe. Övé volt azonfelül apai ágról feső Olaszország és Svábország. Feleségével, a szász Magnus herveg leányával pedig Szászországban kapott örökséget s igy korágban a leghatalamasabb német fejedelem volt. Meghalt Regensburgban 1126 dec. 13. Három fia közül Konrád, a legidősb, pappá lett; Henrik, a második, a bajor és szász; Welf, a harmadik, a sváb és olasz birtokokat örökölte. V. ö. Riezler, Geschichte Baierns (Gotha 1878).

12. H. (X.), a Kevély, bajor és szász herceg (1126-1139.), az előbbinek fia, szül. 1108., megh. Quedlinburgban 1139 okt. 20. 1127 máj. 29. nőül vette Gertrudot, III. Lothár császárnak egyelten leányát, kivel a supplinburgi, braunschweigi és nordheimi birtokokat kapta Szászországban. 1136. Rómába kisérte a császárt, ki ekkor a tusciai őrgrófságot ruházta reá, mig a pápától a Matild-féle javakat kapta hűbérul. Miután a császár, visszatérő utjában, Breitenwang faluban, halálos ágyán (1137) szászország hercegévé nevezte ki. H.-et, s a királyi jelvényeket is ő reá bizta: H. biztosra vette a megválasztatását. A német fejedelmek mindazonáltal tartván tulhatalmától, Stauf Konrádot emelték helyette a trónra. H. eleinte vonakodott III. Konrádot elismerni és még átok terhe alatt sem szolgáltatta ki a koronát. Az uj császár erre Szászországot Medve Albrechtnek, Bajorországot pedig az osztrák Lipótnak adományozta. A kitört polgárháboruban H. emez országát végkép elveszt, Szászországot ellenben sikerrel megvédelmezte Albrecht ellenében. Még egyre folyt aharc, midőn H. váratlanul Quedlinburgban elhalt. Königslutterben temették el. - Fia, Oroszlán Henrik, Szászországot utóbb visszakapta.

13. H., az Oroszlán, bajor és szász herceg 1139-81., az előbbinek és Gertrudnak, III. Lothar császár leányának fia, szül. 1129., megh. Braunschweigban 1195 aug. 6. 1151. fegyveres erővel indult hercegségének elfolalására. I. Frigyes vissza is adta neki 1154. Bajorországot, melynek tényleges birtokába azonban csak 1156. jutott. Hálából azután Olaszországba kisérte Frigyes császárt. Ő vetette meg az alapját Münche városának; az Elbe mentén pedig győzedelmesen harcolt a szlávok ellen s elfolalta Mecklenbourgot és Elő-Pommerániát. Lübecknek megadta a városi jogot, a keresztényésget a Balti-tenger partjain buzgón terjesztette, és több püspökséget és kolostort alapított. Szomszédai (Wichmann magdeburgi és Hartxig brémai érsek, továbbá Albrecht brandenburgi őrgróf, Lajos türingiai tartománygróf, Helberstadt és Hildesheim püspökei és mások) 1166. Merseburgban szövetséget kötöttek ellene. Két évi heves küzdelem után, a bambergi birodalmi gyülés (1169 jun.) H. javára döntötte el az ügyet, miután I. Frigyes csázár is H. pártját fogta. H. hatalma ez időtájt oly rendületlenül állott, hogy 1172. Jeruzsálembe zarándokolhatott. Időközben azonban az I. Frigyes és H. közötti barátság kihült. A császár arra törekedett, hogy a Welf-család svábföldi birtokainak örökébe lépjen, H. szintén a Welf-örökségre számított. Ilyformán feszült viszony támadt köztük, mlegy elvégre a Staufok és Welfek közötti ősrégi versengé és ujloagos kitörését eredményezte. Frigyesnek 1174. évi olaszországi hadjáratában H. nem vett részt. Mihelyt Frigyes császár III. Sándor pápával Velencében (1177 aug. 1.) békét kötött, visszatért Németországba és H.-et ellenfeleinek sürgetésére három izben maga elé idézte. H. azonban nem jelent meg. Erre 1180 jan. 15. a fejedelmi tanács birodalmi átokkal sujtotta s ápril 13. Szászországtól, jun. 24. pedig Bajorországtól is megfosztottank nyilvánitotta. Ez utóbbit a császár a nagyokkal egyetértve Wittelsbachi Ottónak adományozta. Mindazonáltal H. nem ijedt meg; sorra támadta szomszédait és valamennyi fölött aratott diadalt; Halberstadt püspökét pedig el is fogta De midőn az agg császár személyesen szállt ellene táborba és nemcsak Szászország, de Lübeck városa is megadta magát (1181), a hűbérseitől cserében hagyott hatalmas főur Erfurtban Frigyes lábaihoz borult. Az erfurti birodalmi gyülés tagjai (1181 nov.) szigoru büntetést szabtak rá; elvették valamennyi hűbér-országát s csakis családi birtokát, vagyis Braunschweig-Lüneburgot hagyták meg neki. Azonfelül pedig arra kényszerítették, hogy egy időre Angolországba, apósához távozzon. 1185. engedelmet kapott ugyan a visszatérésre; de midőn Frigyes császár 1188. keresztes hadjáratra készült: H.-nek választania kellett a kersztes hadjáratban való résztvétel és ujabb három évi számkivetés között. H. a számkivetést választotta, és tényleg el is utazott Normandiába, ahonnan azonban 1189 szeptember havában visszatért Szászországba. Itt régi hiveitől támogatva legyőzte Adolf holsteini grófot, lerombolta Bardewieket a dóm kivétellével, amelynek falára irt «Vestigia Leonis» ország-világnak hirdette diadalát és nemsokára az egész szász hercegséget birtokába kerítette. Csakhogy győzelme nem vala tartós és néhány szerencsétlen ütközet után kénytelen volt Fuldában (1190 jul.) békét kötni s hódításainak legnagyobb részéről lemondani. 1192. ujabb háborut kezdett VI. Henrik császár ellen, kivel azonban egy évvel később azon föltétel mellett kibékült, hogy sógórát fogva tartott Oroszlánszivü Rikárd angol királyt szabadon bocsátja. Utolsó éveit H. a tudományoknak szentelte. Siremlékét Braunschweigban, a Szt. Balázs templomában állították föl, a főpiacon pedig ma is ott áll az az érc-oroszlán, melyet H. hatalmának jelképe gyanánt maga készíttetett. - Első neje Zähringeni Klementina volt, kitől 1163. vált el. Második neje Matild volt, kitől 1163. vált el. Második neje Matild volt, II. Henrik angol királynak leánya, kitől három fia született. A legifjabbik Ottó név alatt 1208. német ellencsászárrá lett (l. IV. Ottó). Életrajzát Böttiger (Hannovera 1819), Prutz (Lipcse 1865) és Philippson (1867-1868, 2 köt.) irták meg. V. ö. Geisebrecht, Gesch. der deutsch. Kaiserzeit, V., l. és 2. rész.; Heinemann, Gesch. von Braunschweig u. Hannover (I. 1884).

14. H. bajor herceg, II. Ottó fia, szül. 1235 nov. 19. Atyja halála (1253 nov. 29.) után közösen uralkodott bátyával, II. Lajossal; 1255 már. 28. azonban a testvérek megosztoztak az országon s H.-nek Alsó-Bajorország jutott, de azután is gyakran terjeszkedtek egymás rovására. Felesége IV. Béla leánya Erzsébet (l. o., VI. köt., 417. old.) volt. A római bibornokhoz 1275. intézet levelében lehunyt apósáról és feleségéről nagy tisztelettel elékezik.

15. H., Jasomirgott, bajor herceg, l. Henrik. (43).

16. H., az Ifjabb, braunschweig-wolfenbütteli herceg, id. Henrik és Pommerániai Katalin fia, szül. 1489 nov. 10., megh. 1568 jun. 11. Mint a reformációank ellensége gyenetlenséget szított a szomszédos evangelikus országokban, amiért Luther a Wider Hanns Worst c. röpirattal, a szász választó és a hesseni tartománygróf pedig fegyveres erővel támadtak rá. H. kénytelen volt ekkor országát elhagyni (1542) és midőn ujabb kisérletet tett annak visszafoglalására, 1542 okt. 21-én csatát vesztett és Hesseni Fülöp fogságábaesett. A mühlbergi csata után (1547) visszanyerte ugyan szabadságát, nemsokára azonban viszálykodásba keveredett országának nemességével és a reformáció hiveivel. Erre Albert Alcibiades őrgróf intézett támasást Braunschweig ellen és ekkor H. csakis a Sievershausen mellett (1553 jul. 9.) hősiesen elesett Szász Móricnak köszönhette a diadalt. Első neje Mária württembergi grófnő, másodig neje Zsófia lengyel hercegnő volt. Sokszor emlegették regényes viszonyát trott Évával, akit a kortársak halottnak véltek, holott H. kedvesét Staufenburg várába rejtette a világ szeme elől. V. ö. Elster, Charakteristik Henrichs des Jüngern (Braunschweig 1845); Koldewey, Heinz von Wolfenbüttel (Halle 1883); Heinemann, Gesch. von Braunschweig u. Hannover I.

17. H., burgundi gróf, Capet Hugo francia király ivadéka, a XI. sz. végén Castiliába ment, hogy az arabok ellen harcoljon. Nőül vevén VI. Alfonz természetes leányát, Terézt, hozományul és hűbérül 1095. Portucalia néven a Minho és Mondego közt lévő területet kapta, melyet 1101. teljesen függelenné tett Castiliától s az igy alapított Portugáliának határait tovább is terjesztette. Megh. 1112. A magyar tudósok egyidőben erősen vitatták magyar származását. V. ö. az erre vonatkozó irodalmat: Tudománytár, 1840., VII.. 202.

18. H., Champagne grófja, jeruzsálemi király, szül. 1150., megh. 1197 szept. 10. részt vett a III. keresztes hadjáratban és kitünt Akkorn ostrománál, mire a bárók őt 1192. (Montferrati Konrád meggyilkolása után) Jeruszálem királyává választották; tényleg azonban soha sem uralkodott országa fölött; csakis Akkon, Joppe és vidéke ismerték el uruknak. Leánya Alix, utódának, ciprusi Amalrichnak fiához, Hugóhoz ment nőül és a Lusignan csatából való ciprusi királyoknak lett törzsanyjává.

19. H., Flandria és Hennegau grófja és latin császár,szül. 1174., megh. Epirusban 1216. Részt vett a negyedik keresztes hadjáratban (1204.), mely a latin császárságot alapította. Miután a bolgárok bátyját, I. Balduint 1205. elfogták és megölték, ő lett a latin császárságnak kormányzója; 1206 aug. 20. pedig Bladuin törvényes utódjává koronázták.

20. H., (I.), francia király (1131-60.), Róbert király és toulouse-i Konstancia fia, Capet Hugo unokája, szül. 1005., megh. Vitryben 1060. Eleinte Burgundia hercege volt, atyja azonban 1027. megkoronázta és uralkodótársául fogadta. 1031-ben trónra lépett, miután a nagyravágyó anyja által Róbert öccse érdekében támasztott lázadást elnyomta. Uralkodása a főnemesség és az elhatalmasodó főpapság ellen viselt küzdelmekben telt el. Normandiára emelt igényeit nem birta érvényesíten. Nejétől, Anna orosz hercegnőtől született is. fiát, Fülöpöt, még életében koronázta meg királynak; másik fiának, Hugónak, vermandoisi grófságot adományozta.

21. H. (II.), francia király (1547-59.), I. Ferencnek és Klaudiának, XII. Lajos francia király leányának fia. szül. St. Germain-en-Layeben 1518 márc. 31., megh. Práisban 1559 jul. 10. A trónt 1547. foglalta el. Lovagias természetü, harckedvelő, nagyratörő uralkodó volt, csakhogy nem volt elég kitartása s nagyon hajlott másoknak, kivált poitiersi Diana szeretőjének és Montmerency connétablenek, a Gause-ek és André tábornok tanácsára. Miután 1548. a Guienneben kitört lázadást elnyomta és 1550. Boulogne városát az angoloktól visszafoglalta, atyja példáját követvén, a német protestánsokkal szövetkezett. 1552 jan. 15. véd- és dac-szövetséget kötött Móric szász választó-fejedelemmel Chambordban,mleynek értelmében márc. havában 35,000 emberével betört Lotaringiába, ahol Toul, Verdun és Nancy városokat elfoglalta és Weissenburgig hódíott, mig Montmorency az erős Metzet kerítette árulás folytán hatalmába. 1552 nyarán három hadseregetküldött a császáriak ellen, melyek Artoist, Hennegaut és Lüttichet pusztították és V. Károly seregeit több csatában is megverték. 1552. Olaszországban is szerencsésen folyt a háboru a császáriakkal, különösen Piemontban, hol Brissac győzöt. Elvégül V. Károly metz várának hasztalan megkisérlett visszafoglalása után 1556. a naucellesi ötéves fegyverszünetet kötötte megh H.-kel. IV. Pál pápa bitatására azonban a francia udva (V. Károly lemondása után) a szerződést felbontotta, mire Guise herceg 20,000 emberrel Nápolyra tört, melyet azonban Alba herceg meg tudott védelmezni. Ezalatt a németalföldi háboruban is rosszra fordult a kocka: Montmorency St. Quentin mellett (1557 aug. 10.) Egmont császári vezértől teljesen megveretett és elfogatott, ami a királyt annyira kihozta a sodrából, hogy a kormányt teljesen Guise hercegre bizta. Guise alatt ismét jobbra fordult a dolog, a franciák meghodították Diedenhofent és visszahódították Calaist (1558), mely 210 esztendeje volt az angolok kezében. Gravelingen mellett azonban a franciák ujra vereséget szenvedtek. Végre létrejött a château-cambrésisi béke, melyben Franciaország visszakapta Ham, St. Quentin és Castelet városokat, a connétable pedig szabadságát nyerte vissza, mig H. az elfoglalt Piemontról s összesen 198 megerősített helyról lemondott. Egyuttal II. Fülöp spanyol király H. legidősebb leányát, Erzsébetet kérte nőül. Az eljegyzés alkalmából H. fényes lovagjátékokat rendezett, melyben ő maga is részt vett. Eközben azonban az a szerencsétlenség érte, hogy Montgomery gróf lándsájával a királyt homlokán halálosan megsebesítette, minek következtében H. 10 nap mulva meghalt. H. 1533 óta a nagyravágyó, de mig H. élt, tétlenségre kárhoztatott Medici Katalint (l. o.) birta nőül, aki hét gyermekkel: négy fiuval és három leánnyal áldotta meg. Fiai közül II. Ferenc, IX. Károly és III. Henrik követték a trónon. A hungenottákkal szemben H. türelmetlennek és kegyetlennek mutatkozott. V. ö. De la Barre-Duparcq, Historie de Henri II. (Páris 1887); Martin, Hist, de France VII. Michelet, VII.

22. H. (III.), francia király (1574-89.), kit trónörökös korában Anjou Hercegnek hivtak, az előbbinek és Medici Katalinnak harmadszülött fia, szül. Fontainebleauban 1551 szpt. 9., megöletett 1589 aug. 1. Még 18 éves sem volt s már részt vett a hugenották elleni harcokban: győzött Jarnac és Moncontour mellett (1569) és gyászos szerepet játszott a Szt. Bertalan-éj iszonyaiban. Erzsébet angol királynő keze és trónja után áhíotzott, de miután kosarat kapott, anyja vesztegetésének és cselszövevények utján lengyel királlyá választatta őt (1573), mire 1574 febr. Krakóban megkoronáztatott. Négy hónappal később bátyja, IX. Károly, váratlanul elhalt, minek hirére H. jun. 18. Lengyelországot titkon elhagyta és a francia trón elfoglalására sietve visszatért. 1575 február 15. Reimsben megkoronázták és másnap összekelt lotaringiai Vandemont Lujzával (a Guese-ek rokonával). A Guise-ek minden lehetőt megtettek hatalmuk gyarapítása érdekében és midőn H. 1576 máj. 5. a beaulieui békében szabad vallásgyakorlatot biztosított a hugenottáknak: az elégültlen Guise-ek a hirhedt szt. kigát alapították, mely állítólag a kat. vallásank védelmét, tényleg azonban a Valois-háznak megbuktatását és saját hatalmuk megszilárdíátsát tüzte kis célul. Mihelyt H. a ligának titkos céljáról meggyőződött, azzal akarta ellenfeleit kijátszani, hogy maga lett a liga feje. Időközben öccse, Ferenc Anjou herceg (1584 jun. 10.) elhalt, aki mint a Valoius-család utolsó tagja, utódja is lett volna. A Guise-ek és a liga azóta H. megbuktatásán dolgoztak, ki ekkor félelemből Navarrai Henrikkel, a hugenották vezérével bocsátkozott alkudozásokba, kinek azon föltétel mellett, hogy a katolikus egyház keblébe visszatér, a trónöröklést is biztosítotte. Erre azonban a Guise-ek fegyvert ragadtak és megkezdődött a «három Henrik háboruja». E fordulattal szemben a megemlített és átokkal fenyegetett király Nemoursban (1585 jul. 7.) visszaszegődött a ligához, mely parancsára a hugenottákat ujra számkivetésre és birtokvesztésre itélte: A liga fejei 1588 jan. ultimátumot terjesztettek a király elé; azt követelték tőle, hogy az eretnekség kiirtása végett az inquiziciót hozza be Franciaországba és hogy föltétlenül engedelmeskedje a ligának. Midőn pedig H. e követeléseket szokatlan határrozottsággal visszautasította s saját védelmére 4000 svájci zsoldost vont össze Párisba, bekövetkezett az u. n. torlaszok napja (máj. 12.). E napon ugyanis a liga és a fellázíott tomeg Louverban ostrom alá fogta a királyt, ki csak üggyel-bajjal birt Chartreseb menekülni. A diadalittas liga erre Bourbon bibornokot jelölte ki királlyá mig Guise Henrik a kormányzói méltóságot öltötte magára. A királyt arra kényszerítették, hogy e határozatokat aláirja, a Bloisba rendelt rendek szine leőtt pedig azok megtartását esküvel fogadja. H. kényszerüségből ezt megtette, sőt azt is megengedte, hogy a liga az eretnekek ellen irtó háborut folytathasson. Alig hogy azonban az eskü elhangzott, H. nem tudván elviselni a szenvedett megaláztatást, testőreit titkon Guise Henrik meggyilkolására felbérelte, akit ezek dec. 23. a királyi lakás előszobájában csakugyan megölték. Másnap Guise Henrik öccse, a bibornok is elvérzett börtönében. A harmadik Guise herceg, Mayenne Károly, állott a liga élére, Páris és az ország több városa pedig fellázadt esküszegő, gyilkos királya ellen, ki előbb Toursba menekült, 1589 április 3-án pedig Navarrai Henrik karjaiba veté magát, mire a pápa átokkal sujtotta. A két Henrik erre a lázongó Páris felé veszi utját, ahol a fanatizált lakosság heves harca készül. Ostrom közben egyszerre (1589 aug. 1.) az a hir járja be a tábort, hogy egy Clément Jakab nevü domonkosrendi szerzetes a királyt tőrrel leszurta. III. H. csak másnap halt meg sebében, miután Bourbon Henriket jelölte ki utódjául. Vele kihalt a Valois-ház férfiága.

23. H. (IV.), francia király (1589-1610.), a legelső király a Bourbon-házból, Bourbon Antal és D"Albret Johannának (navarrai és bearlni Henrik leányának és örökösének) fea, szül. Pauban 1553 dec. 13., megöletett Párisban 1610 máj. 14. Legzsengébb ifjuságát a pirenei helyek egyik félreeső várában töltötte, ami különben testi fejlődésére kedvező befolyással volt. Hitbuzgó édes anyja és nagybátyja, Condé herceg a református hitben nevelték. Jeles tanítoitól nem sokat tanult, maradandóbb befolyással voltak az élénk ifjura a párisi udvar frivol enyelgései. Atyja 1562. esett el Rouen előtt, mire H. 9 éves korában Navarra királya lett. A második hunenotta háboru kitörésekor (1567) már névleges, Condének Jarnac mellett (1569 márc. 13.) történt eleste után pedig tényleges feje lett az üldözött hugenottáknak, kik hősi vezérüket jóformán bálványozták. Az 1570. létrejött st. germaini béke értelmében H. IX. Károlynak Margit nevü nővérét jegyezte el. A menyegzőt követő hatodik napon azonban (1572 aug. 24.) Medici Katalin királyné és cinkosai azt a vérfürdőt rendezték, mely párisi vérnász vagy Szt. Bertalan-éj név alatt ismeretes. H. maga csak azzal váltotta megy életét, hogy a katolikus vallásra tért. Egyideig a király udvarban felügyeletet alatt tartották s ezen egész idő alatt szelidlelkü, csöndes és békeszerető embernek mutatkozott. Midőn azonban a vidékre menekült Condé Henrik fegyverre hivta a hugenottákat, H. (1576 febr. 3.) Párisból megszökött s megint a hugenoták élére állott. Egyuttal visszatért a protestáns egyház keblébe. Fegyveres kézzel erőszakolta ki 1580. a hugenottákra nézve kedvező fleixi békét; midőn pedig (1584 jun. 10.) III. Henrik király egyetlen öccse, Ferenc herceg elhalt, H. lett a francia trón törvényes örökösévé. Ekkor aztán megindult az ármány és a cselszövés: a Guise-ek, V. Sixtus pápa s II. Fülörp spanyol király nem türhette, hogy a legkeresztényibb trónra egy «eretnek» lépjen. Hogy H.-et tróntól kirzárják, 1585. a szent ligát alakították, mely Bourbon bibonokot jelölte ki trónkövetelőnek és fegyvert fogtak. III. Henrik király halála után, mint törvnyes trónörökös állot szemben a spanyol pénzzel és sereggel dolgozó engesztelhetetlen ligával. H. felismervén, hogy polgárháborunak másként nem vethet véget, 1593 jul. 23. St. Denysben ujra áttért a katolikus vallásra. («Páris csak fölér egy misével»). E hirre számos város önként hódolt meg H. előtt, ki azután 1594 febr. 27. Chartresban királlyá koronáztatta magát. Egy hónappal később pedig (márc. 22.) a dacos Páris is megnyitá előtte kapuit. A spanyolok ellen mindaddig folytatta H. a háborut, mig Franciaország területéről végképen el nem üzte őket, mire azután kimerült Fülöppel (1598 márc. 2.) Vernisben békét kötött. VIII. Kelemen ekkor már feloldotta volt H.-et az egyházi átok alól (1595 szept. 15.) és a liga főbb tagjai is sorra meghódoltak. 1598 ápr. 13. kiadta a nantesi rendeletet, melyben a hugenottáknak szabad vallásgyakorlatot és egyenjoguságot biztosított. Ezzel a béke helyreállott s H. uralkodásának utolsó részét a polgárháboru ütötte sebek orvoslására fordíthatta. Támogatva kiváló tanácsadóitól, milyen Sully herceg (l. o.), fáradhatatlan buzgósággal és kitartással törekedett népnek boldogítására. A földmivelést, a gabonakivitelt, az ipart és kereskedelmet különös pártfogásban részesítette H. Jó országutak és hidak épültek országszerte és megnyilt a déli csatorna: Canal du Midi. A lyom selyemkészítés uj lendületett vett, a néprendelés szemlátomást emelkedett (10 millióról 13 millióra) és a tudományok és művészetek is fejlődni kezdtek. Kereskedelmi szerződések biztosították a franciák külföldi kereskedelmét s 1608. megvetették alapját az első kanadai gyarmatnak, Quebec városának. Eme törekvései mellett nem mulasztotta el H. a saját királyi hatalmát megszilárdítani és emelni. A katolikus egyházat függésben tartotta; a főnemességet H. a katonatartás jogától megfosztotta és udvarába csábíotta, hol az imént még oly fenhájázó nagyok udvaronc-nemesekké törpültek. Egyik-másik, ki az uj erával nem tudott megbarátkozni (mint a spanyolokkal összeesküvő Biron tábornok), halállal v. fogsággal lakolt. Az egyes tartományok autonom állását és kormányzóinak hatalmát megsemmisítette és ezzel is egyengette a korlátlan királyi abszolutizmusnak utját. Az országos rendeket nem hivta össze; a tartományok rendjeinek hatáskorét pedig megszoríotta. 20,000 főből álló állandó hadsereget, melyet idővel 70,000-re növelt és 32 ágyuval szerelt föl, gyorsan elnyomta az itt-ott támadt fölkeléseket és H. aránylag könnyü szerrel alapította meg a Bourbonok abszolut hatalmát. A nemzet zöme, mely atyai gondoskodásának különösen anyagi téren annyi jelével találkozott és a szüntelen polgár- és vallási háboruktól undorodva, erős kéz után áhítoztt, nem igen siratta rendi alkotmányának megszünését. A belügyek mellett azonban nem téveszté el H. szem elől a külpolitikát sem. Ő volt az első, aki a politikai egyensúlyról szóló tant vitte be az európai politikába. Főtörekvése arra irányult, hogy a (spanyol és német) Habsburg-ház nagy tulsúlyát megtörje. Ahol csak lehetett, ellenségeket támasztott és kárt okozott a Habsburgoknak. E célból szövetséget kötött az 1608. létrejött protestán unióval is, ugyszintén Szavójával. Abban állapodtak meg, hogy 1610 tavaszán egyszerre indítják meg a háborut Olaszországban, Navarrában és a Rajnán a Habsburgok ellen. Máj. 17. Châlosban készült, hogy a sereg élére álljon; elutazása előtt (máj. 13.) nejét, Medici Máriát, megkoronáztatta, akire távolléte idején a kormányzóságot bizta. Ekkor azonban egy váratlan esemény merészröptü terveinek véget vetett. Máj. 14. ugyanis Ravaillac Ferenc tőre vetett véget H. életének. H. életei idővel valóságos legendává vált s a nép a mai napig is emlegetei az a «a jó és nagy királyt», aki azzal egy röpke mondással is belevéste emlékét a franciák szivébe, hogy «vasárnaponkint minden parasz fazekában tyúk főjjön». H. egyaránt nagy volt mint hadvezér és államférfiu: jelleme azonban több kirivó fogyatékosságot tüntet fl. Sok kedvese közül megemlítendő: D"Estrées Gabriella, kitől a Vendôme hercegek származtak. Első nejétől, Valois Margittól elvált. 1600. elvette Medici Máriát, kitől utódja, XIII. Lajos született.

24. H., (V.), ezt a nevet viselte a bordeauxi herceg, Chambord gróf, a legtimisták ajkán. L. Chambord.

25. H. (I.), Ha?ti császárja. L. Kristóf.

26. H. (I.), a Gyermek, az első hesseni tartománygróf, szül. 1244 jun. 24., megh. 1308 dec. 21. Atyja II. H. brabanti herceg volt, anyja Zsófia türingiai grófnő (szt. Erzsébet magyar hercegnő leánya). Midőn a türingiai fejedelmi család férfiága 1247. Raspe Henrikben kihalt, Zsófia fejedelemasszony (mint annak egyetlen rokona) egényt emelt maga és fiai nevében a türingiai örökségre, de H. meisseni őrgróffal szemben kénytelen volt erről lemondani és Hessennel beérni (1263). Ezt a kis országot akkoriban még kiskoru fiára, Gyermek H.-re ruházta, ki csak évek mulva vette át maga a kormányt. H. derék uralmat vitt; megszabadította Hessent a sok rabló-lovagtól és nagyban szaporította a magánbirtokait. Cassel székvárát is felvirágoztatt. 1278. Habsburgi Rudolfot támogatta a Cseh Ottokár elleni hadjáratban.

27. H., jeruzsálemi király, Henrik (18.).

28. H., karintiai és tiroli herceg és cseh király, szeletésének éve kétes, megh. 1335 ápr. 2. Midőn az utolsó cseh királyt a Przsemiszlidák házából, III. Vencelt, 1306. megölték, a csehek egy része 1307 aug. H.-et választotta meg utódának, ki Vencel hugát, Annát birta nőül, mások ellenben Rudolf osztrák herceget (I. Albrecht fiát) kiáltották ki királynak. Ez utóbbinak támadását H. ugyan visszaverte, de trónját megszilárdítani nem volt képes. Midőn azután VII. Henrik (az uj német király) Anna hercegnő nővérét, Erzsébetet, a saját fiával ánossal jegyezte le és Csehországot is Jánosra ruházta, H. 1310 végével kénytelen volt országából elmenekülni. Triol és Karintiában sem mosolygott rá a szerencse. Folyton pártot cserélt és majd a Habsburgok, majd a Luxemburgok, majd pedig a Wittelsbachokkal tartott, hogy örökös pénzzavarából meneküljön. Csak két leányt hagyott hátra: Adelheidot (megh. 1317.) és Margitot, ki Cseh János fiához, Jánoshoz ment nőül. Tirol ő rájuk szállott. V. ö. Egger, Gesch. Tirols I.; Heidemann cikke a Forschungen zur deutsch. Gesch. IX.

29. H. (I.), kasztiliai király, VIII. Alfonz fia, szül. 1203., megh. 1217. Atyja halála után Lara gróf gyámsága alatt uralkodott. III. Ferdinánd követte a trónon.

30. H. (II.), kasztiliai király, Trastamara grófja. XI. Alfonz és Guzman Eleonora természetes fia, szül. 1333., megh. (hihetőleg mérgezés következtében) 1379 május 29. Atyjának halála után 1350. Kegyetlen Péter király elől Portugáliába menekült. 1354. forradalmat támasztott, mely azonban (1356) leveretésével végződött. Midőn utóbb Aragonia királya háborut izent Kasztiliának, H. 1000 kasztiliai lovaggal hősesen küzdött oldala mellett. 1366. francia csapatok élén, Duguesclin Bertrand (l. o.) társaságában tört be hazájába s majdnem az egész országot meghódította, midőn 1367. a Fekete herceg (l. 8. Eduárd, V. köt. 695. old.) döntő csapást mért hadaira. H. erre ismét Franciaországban keresett menedéket. Utóbb 1369. országát Dugueselin segítségével mégis meghódította és halálos ellenfelét, Kegyetlen Pétert, Montiel mellett (1369 márc. 14.) megvervén, saját kezeivel megölte. Erélyes kormányt vitt, győzedelmesen harcolt a követelő Portugália ellen és helyreállítá a belbékét.

31. H. (III.), a Beteges, kasztiliai király, az előbbinek unokája, szül. Burgosban 1379., megh. 1406 dec. 25. Az uralkodást atyjának, I. Jánosnak 1390-iki halála után egy kormánytanács gyámsága alatt kezdette, de a rendek már 1393., alig 14 éves korában nagykorunak nyilvánították. Meglepő eréllyel uralkodott s az ország tekintélyét meg tudta őrizni a portugálok, az afrikai kalózok és a granadai mórokkal szemben.

32. H. (IV.), a Gyámoltalan, kasztiliai király, az előbbinek unokája, szül. 1423., megh. 1474 dec. 12. Atyját, II. Jánost, 1454. követte az uralkodásban. Könnyelmü s erkölcstelen életet folytatott. Midőn második neje (Portugáli Janka) 1462. leányt szült, a király kétségbe volnta ennek törvényességét s a kis hercegnőt a királynénak udvarlója, Beltran de la Cueva után «Beltraneja»-nak nevezte el. A különben is elégületlen nemsség fölhasználva e botrányt, forradalmat támasztott királya ellen s 1465. Alfonzót, H.-nek öccsét emelte a trónra. Végre több évi polgárháboru és Alfonzónak halála után H. Izabella nővérét nevezte ki trónutódjának 1468 szept. 5. Ő volt a Trastamara-háznak utolsó férfiivadéka.

33. H. (III.), a Fénséges, meisseni őrgróf, Detrének és türingiai Juttának legifjabbik fia, szül. 1216., megh. 1288. 1221-27-ig Szent Lajos nagybátjának, Türingia tartománygrófjának, 1227-1230-ig pedig Albrecht szász hercegnek gyámsága alatt állott. 1234. nőül vette Konstanciát, Lipót osztrák herceg leányát. 1237. résztvett a pogány poroszok elleni keresztes hadjáratban. Ama harcban, mely akkoriban a császár és a pápa között folyt, határozottan az előbbinek pártját folta, amire II. Frigyes császár hálából Türingiát és a szász Pfalzot helyezte neki kilátásba, 1243. pedig Margit leányát jegyezette el fiának, Albrechtnek. Hódításai annyira megnövelték a Wettin-háznak birtokait, hogy csakis a Habsburg-ház birtokai szárnyalták tul. Fia, Elkorcsosodott, Albrecht, mélyen elkeserítette atyjának utolsó éveit (l Albrecht [14.], Frigyes [34.]). Feljegyzésre méltó, hogy H. mint költő is szerepelt és hogy pártolta a művészetet. Második felesége Cseh Ágnes, harmadik neje pedig Maltitz Erzsébet volt. V. ö. Tittmann, Gesch. Heinrichs des Erlauchten (Lipcse 1845-46, 2 kötet).

34. H. (I.), német király (910-936Ö, született 867-ben mint Ottó szász herceg fia, meghalt Menlebenben 936 julius 2. Konrád király halálos ágyán őt jelölte ki utódának. 919-ben a szász és frank nagyok Fritzlarban csakugyan királynak választották. A hagyomány, melynek a derék, nyiltszivü és nemzeti H. egyik kedvenc alakja, azt meséli, hogy H. Quedlinburg táján éppen madarakat fogott hálóval, amidőn az eléb jött követek megválasztatását tudtára hozták. H. elfogadta a koronát, a szokásos, felkenést a koronázást azonban, melynek révén a papsággal szemben függő viszonyba jöhetett volna, elutasította és az első perctől kezdve nemzeti királyként viselkedett. Mután Burchard sváb és Arnulf bajor hercegeket bolcs mérséklettel és tapintatos fellépésével hódolatra birta, a határszéli Lotaringiát egyelőre III. Károly frank királynak engedte át (821), amiért Károly viszont német királynak ismerte le. De midőn Károlyt saját féktelen nagyjai letették, H. Giselbert lotariniai herceget (925) hódolatra kényszerítette és két évvel később, hogy hűségét magának biztosítsa, saját hugát (Gerbergát) adta neki nőül. Ezzel az öt német törzs megint egy jogar alatt volt egyesítve. A fiatal országot erre nemsokára a kalandozó magyarok részéről komoly veszedelem fenyegette, kik 924. nagy csapást mértek a szász hercegség lakóira. Maga H. is kénytelen volt leőlük egyik várába rejtőzni. Véletlenül azonban a magyarok egyik vezére a németek fogságába esett és Madarász H. évi adó ajánlása mellett 9 évi békét kért a fogolyért váltságul. A magyarok beleegyeztek és Szászországot 9 évig nem bántották. Ez idő alatt pedig H. a hadügy és a honvédelem szervezésére fordította. A szabadokat hadi kötelezettségre szorította, több várost megerősített, a fegyverfogható városi polgárság számát szaporította, első sorban pedig könnyü lovasságot szervezett, melyet a magyarok hadi módjára betanított. 933. elején a magyar követnek megtagadta a követelt évdijat, sőt sértő magatartásával még a háborura is ingerelte őket. Nyugodtan várta be azután a magyarokat, kik március eljén Szászországba érkeztek. Egyik csapatjuk innen Türingiába rontott, a másik a szász földet dulta. De mindkettőt balsors érte: amaz ismeretlen helyen szenvedett veszteséget, emezt pedig maga H. győzte le egy Riade nevü helységnél (melynek helyén ma is alkalmasint az Unstrut melléki Rietheburg v. Riedburg fekszik). Ez a fontos diadal még népszerübb hőssé tette és a mai nap is megüli a nép Keuschbergben e győzelem emlékét. H. mindazonáltal most sem áhítotzott dicsőség és még kevésbé a császári korona födképe után; beérte Németország határainak megvédelmezésével. H. kétszer nősült; első neje Hatheburg volt (Erwin merseburgi parancsnok leánya), kitől Thankmar született. Az egyház ezt a házasságot később felbontotta, mert Hatheburg hajadon korában megesküdött, hogy apáca lesz. 909. H. Matildott vette nőül (Tiederich veszfáli gróf leányát). Ettől három fia született: Ottó (I.), Henrik és Bruno, továbbá két lánya: Gerberga és Hedvig. Amazt a lotharingiai herveg vette el nőül, emezt Hugo, Francien hercege.

35. H. (II.), a Szent, német király és római császár, született bajor földön 973 máj. 6., meghalt Gronában 1024 jul. 13. Atyja, II. vagy Civakodó H. halála után (995) a bajor hercegésget örökölte. 1002 junius 7. Mainzban koronázták királlyá. Uralkodását majdnem szakadatlan sora tölti be a háboruknak. Már 1002-ben saját öccse, Bruno és Henrik schweinfurti őrgróf ellen táborba szállania, kik mindketen követelték a bajor hercegséget. Noha hatalmas lengyel herceg, Boleszláv Chrobry (l. o.) a pártütőket segítette, a király meghódolásra kényszeríté mind a kettőt, mire Bruno sógárához, Szent Istvánhoz futott, kinek közbenjárásával bátyjával azután kibékült és utóbb augsburgi püspökké lett. Bajorországot H. sogórának luxemburgi Henriknek adományozta. (1004). Ugyanabban az évben többek hivására Olaszországba indult, melynek koronájáért nagy versengés folyt az olasz nagyok soraiban. H. a lombardiai püspökök kérelmére először is az erőszakos Arduin ivreai őrgróf ellen fordult, kit szerencsésen le is győzött. Ezután Paviában (máj. 15.) a vaskoronával megkoronáztatta magát, a Paviában kitört felkelés elnyomása után pedig Németországba tért vissza. Pihenni azonban most sem tudott. Három nagy és hosszadalmas háborut kellett viselnie Boleszláv ellen. Csehországból ugyan elüzte a Boleszlávot, de Lengyelország foldjén nem tudott döntő sikert kivivni. Elvégre Boleszláv az 1013. Merseburgban kötött szerződés értelmében hűbéri esküt tett H.-nek, delengyel birtokaiból egy talpalatnyi földet sem vesztett. Mialatt e harcok H. erejét lekötötték, Arduin Felső-Itáliában ujra magához ragadta a hatalmat. H. tehát nejének, Szt. Kunigundának kiséretében ujra Olaszországba indult, ahol (1014 febr. 14.) VIII. Bonifác pára kezéből a császári koronát kapta. (Arduin lemondott hatalmáról és nemsokára elhalt.) 1015. és 1017. ujra Boleszláv ellen indult; ez izben azonban nem volt szerencséje és az 1018 jan. 30. Bautzenban kötött békében Lusaciát volt kénytelen a lengyel királynak átengedni. 1022. harmadszor nyomult Olaszországba, ahova őt különösen a görögöktől szorongatott VIII. Benedek pápa hivta segélyül. Egészben véve H. ez alkalommal megint császári hatalmat megszilárdította és a normannoktól támogatva, legyőzte a bizantinusokat. 1014. H. negyedszer indult Itáliába, hogy az ellenfelétől elüzőtt VIII. Benedek pápát trónjára visszaültesse. - Uralkodásának egyedüli maradandó emléke a bambergi püspökség, melyet nejének sürgetésére, a szomszéd főpapok ellenzése dacára, alapítot. Maga a pápa szentelet föl az uj székesegyházat, melyet H. és neje sirjuknak szemeltek ki. A legenda H. királyt utóbb ámbor barátnak mondotta, ami hibeli buzgósága meleltt sem volt. III. Jenő pápa 1146. a szentek sorába iktatta, Kunigunda császárnőt pedig már 1038. nyilvánították szentnek. (Házasságukról sok mende-monda keringett a középkorban.) Szent István királyunk sógorát vesztette H.-ben, kiben a szász uralkodó-család kihalt.

36. H. (III.), német király és római császár, a száli frank császárok családjából, másként, barnult arcszinéről, Fekete H., II. Konrád császár és Gizella fia, szül. 1017. okt. 28., megh. Botfeldben (Harz) 1056 okt. 5. Még atyja életében választották a nagyok német királynak (1026); egy évvel később a bajor, 1038. a sváb hercegséget és a burgundi királyságot kapta, 1039. pedig atyját követte a német trónon. A belső egység megszilárdítása után a szomszédokat kényszerítette a német főhatalom leismerésére. 1039-42-ig legyőzte a Bretiszláv cseh fejedelmet, ki Párga bevétele után 1042. hűbérül kapta H.-től hercegségét. Kázmér lengyel hereg is elismerte H.-et hűbéres urának. Azután Magyarországra került a sor, melynek elüzött fejedelme, Péter, azt panaszolta H.-nek, hogy ott a keresztény vallást nagy veszély fenyegeti és egyuttal azt igérte nek, hogy segély fejében ő is elismerendi hűbéres urának. H. akkori fölfogás szerint (mint német király) köteles volt a keresztény egyházat kardjával megvédelmezni; de különben is égett a vágytól, hogy Németország fenhatóságét kiterjeszthesse. A háborut Aba Sámuel kerdte, kinek csaptati egyrészt Tullnig, másrészt Morvaországba és Ttiriába törtek, de e kté helyen vereséget szenvedtek. H. e támadást 1043. viszonozta és arra kényszerítette Abát, hogy ez neki a Sár (Lajta) és a Bécsi-erdő közötti védéket átengedje. E miatt azonban Aba Sámuelnek saját főuraival gyült meg a baja és e belviszály okozhatta, hogy az 1044. ujra betörő H. ellenében ménfőnél cstát vesztett. A győző a csatatérről Székesfehérvárra vonult, hol kegyeltjét, Pétert, megint a királyi székbe ültette. A következő évben pedig (1045 máj. 26.) ujra Fehérvátott termett, hol Péter és hivei hűségi esküjét fogadta és Pétertől azonfelül egy arany lándsát kapott hűségének jeléül. Csahkhogy Péter megalázkodása annyira sértette a magyarok önérzetét, hogy H. elvonulása után ellene ujra felkeltek és fogságra vetették. Ezek hallatára H. 1051. megint a Dunán tul termett, de ez izben I. Endre király, elletőleg Béla hercegleleményes haditerve folytán a Vértes zugaiban nagy vereséget szenvedett; midőn pedig a következő évben (1052) Pozsonyt vette ostroma alá, hajóit egy ügyes buvár az éj homályában megfurta és alásülyesztette. E balsiker annyira elkedvtelenítette H.-et, hogy elvégre IX. Leo pápa közvetítse mellett Endre királlyal a béke iránt alkudozni kezdett. Endre ugyan hajlandónak mutatkozott a lajtántuli védékről, melyet már Aba Samu átengedett H.-nek, lemondani azonban a H. által országából elüzött Konrád bajor herceg, ki Magyarországban menedékhelyet keresett, rávette Endre királyt, hogy ne kössön békét, mig ő maga egy csapattal 1054. Stiriába tört. Ezzel a háboru lángja ujra fellobbant és a következő évben ismétlődtek a kölcsönös pusztítások, mig nem a háboru békekeötés nélkül elaludt. Erdeményként kimondhatjuk, hogy a német császár hazánkkal szemben igényelt fenhatóságáról lemondani volt kénytelen. Mig Magyarországgal szemben H. nem tudott tartós sikerrel dicsekedni, addig Itália és különösen a pápai szék fölött teljes diadalt aratott. Istenfélő neje Ágnes, aquitaniai hercgnő révén összeköttetésbe lépett a clunyi reformánttal, mely az egyházi fegyelem és szigor helyreállításáért lelkesedett. A Cluny-barátok sórgetésére honosította meg országaiban az «Isten békéjét» (Treuga Dei), hogy az erkölcsök elvadulásának határt szabjon. A clunyi reformpárttal fogott azután kezet az egyház reformjának keresztülvitele érdekében, és ezt a tövises feladatot is megoldotta. 1046-ban Olaszországba indult és Sutriban maga elé rendelete az egyház főpapjait, kikkel egyetérve, a három civakodó pápát (IX. Benedeket, III. Silvestert és VI. gergelyt) letette és miután ily módon a botrányos szakadást orvosolta, német püspököt, II. Kelement, nevezett ki pápává, ki őt azután karácsony napján császárrá koronázta. Császár és pára ezóta válvetve orvosolták a visszaéléseket. Kelemen korai halála után pedig H. még három pápát (az u. n. német reformpápát) ültetett Szt. Péter székére. Ezek a császár segélyével kiemelték az egyházat sülyedéséből és H. hatalma ez időben érte le legmagasabb fokát. H. későbbi éveit, különösen 1051 óta, hanyatl

Forrás: Pallas Nagylexikon