Kanári-szigetek

(Las Canarias), 556 km. hosszuságban, félköralakban elhúzódó szigetsor Afrika Ny-i partjaitól 90, illetőleg 300 km.-nyire az É. sz. 27° 30" és 29° 30" között. A K. Spanyolország egyik tartományát alkotják, 6 járással, 7273 km² területtel, (1887) 291,625 lak. Az egész szigetsor 7 nagyobb és 6 kisebb lakatlan szigetből áll, amazok: Lanzarote, Fuertaventura, Gran Canaria, Teneriffa, Gomera, Palma és Hiero(Ferro), a kisebbek: Allegranza, Graciosa, Montana Clara, Roque del Oeste, Roque del Este és Isleta de Lobos. Mindezen szigetek vulkáni eredetüek; magasak, szakadozott és nagyobbára meredek partuak, csak néhol látni homokos és alacsony partot. Jó és biztos kikötőkben a K. igen szegények; a legjobb a palmasi Gran Canarián. A legmagasabb hegycsúcs Teneriffa szigetén a Pi de Teyda (3715 m.). A vulkánok kitörései gyérek; a legrégibb kitörés, amit ismerünk, 1558. volt, a legújabb Lanzarotén 1824., a legerősebb ugyanitt 1730-36., amidőn mintegy 30 vulkáni kúp képződött. Az uralkodó kőzetek mindnütt vulkániak; a bazaltban sok helyen tuffarétegek vannak, amelyekben igen sok a barlang. Vizben a szigetek szegények. Állandó folyásu nagyobb folyó egyiken sincs. A mérsékelt égöv D-i határán fekvő K. éghajlata igen kellems. A tavasz, amely március elején kezdődik, a legszebb; a nyár sem tikkasztó, még a legkellemetlenebb a nyár vége és az ősz eleje, amidőn gyakran DK, azaz az afrikai sivatagok felől fú a forró és száraz szél, mely a különben gazdag növényzetet is elhervasztja; télen a thermometer sohasem száll le 10-12°-on alul. Az eső elég gyakori, különösen Teneriffa és Palma ÉK-i oldalán; Fuertaventura és Gomera azonban már jóval szegényebb és mintegy átmenetet alkot a kopár Szahara felé. A növényzet igen változatos; ezen körülmény, továbbá a különböző szinü sziklák, a kilátás a tengerre, tájképi tekintetben a K.-et nagyon vonzókká teszik. Az alacsonyabb fekvésü helyeken a meleg klima gyümölcsei, a banána, a pálmák, különösen a Phoenix Jubal, a tamariszkuszok mindenütt bőven megteremnek. A pálmarégió fölött a szőllő, a déli gyümcsök, a búza teremnek és még fölebb a gesztenye. 1200 m. magasságig érnek föl az örökzöld erdők, amelyekben az Erica arborea, a Myrica faya, a babérfák, különösen Laurus canariensis és Oreodaphne a tulnyomók. A harmadik régióban a fenyőerdők (Pinus canariensis) az erika-bokrokkal az uralkodók; Teneriffa legmagasabb részében végül igazi alpi flórát találni. A kanári flóra gazdag speciális növényekben, amelyek közül egyike a legérdekesebbeknek az Euphorbia canariensis. Az állatvilág nagyobbára európai jellegü. A szép kanári kecske, igen nagy kutyák, mint teherhordók az öszvér és szamár, a K-i szigeteken pedig még a teve, továbbá sertések, juhok és macskák a házi állatok. az egyedüli, nem az emberektől importált emlősök a kétféle szárnyas egér. A madarak 50 fajjal annak képviselve, köztük 5 faj csak itt fordul elő; a vadon élő kanári madár még Madeira szigetén található. Kigyók és gyíkok hiányzanak. A tenger igen gazdag halakban. Selyemhernyótenyésztés és a méhészet virágzó. Mivel a földbirtok nagyobbára nagybirtokosok kezében van, a bérlők a nyomasztó adók miatt nagyobb jólétre nem tudnak szert tenni. A legjelentékenyebb termék a bor (l. Kanári-szigeti borok). A cochenille-tenyésztés, amely kezdetben a szőllőtermelés után ezt helyettesítette, újabban ismét háttérbe szorult. E helyett a dohány- és cukornádtermelésre fordítanak nagyobb gondot. Az ipar csekély; a lakosok selyem- és gyapjukelméket meg durva vásznat maguk készítenek. Az egyes szigetek közti forgalmat kisebb vitorlások közvetítik; Gran Canariát és Teneriffát Cadizból havonként kétszer egy postahajó keresi föl. Az őslakosok, a guanchok teljesen kivesztek; a K. mai lakói spanyol és normann származásuak; dicsérik a becsületességüket, munkásságukat, mértékletességükt és rendkivüli vendégszeretetöket. A spanyol őrség száma nagyon csekély. A K.-et alkalmasint már a feniciaiak is ismerték; ezek révén pedig a görögök és még inkább a rómaiak is tudomást szereztek róluk. Plinius és későbben Ptolemaios Insulae Fortunatae néven tesznek róluk említést. A római birodalom megdőlése után Európa népei közt a K. ismeretlenekké lettek és a középkorban csak az araboknál maradt fenn Dsezair el-Khalidat néven némi homályos ismertük. Újabb fölfedezésük dicsőségét a portugálok tulajdonítják maguknak, 1341. ugyanis IV. Alfonz király 3 hajót küldött ki, amelyek a K.-et körülhajózták. VI. Kelemen pápa 1344 nov. 15-iki iratában őket a spanyoloknak adományozta. Azonban Kasztilia királyai, bár K. királyának címét fölvették, a szigeteket nem látogatták meg, mig végre 1402. Béthencourt János, normann nemes a valladolidi udvartól a felhatalmazás a szigetek elfoglalására elnyerte és 1405-ig azok egy részét el is foglala. Későbben, 1485. a spanyol kormány közvetetlen uralma alá akarta a K.-et vetni, katonaságot küldött oda és ez 1495-ig a meghódítást be is fejezte.

Forrás: Pallas Nagylexikon