Naturalizmus

(lat.), a filozofiában azt az irányt jelenti, melyet pontosabban materializmusnak szokás nevezni (l. o.), a különbség legfelebb az, hogy a materializmus egyedüli valóságnak az anyagot ismeri el, mig a N. általánosabban csak a természetben, amint érzékeink fölfogják, látja az egyedüli valóságot, s minden u. n. természetfölötti elvet elutasít.

N. az esztetikában e század közepén kezdődő műirány. Legelül is a klasszicizmus ellen fordul, mely az irodalmat hamis eszményekkel, pátosszal és retorikával töltötte el és formáiban megmerevedve, élettől s valóságtól messze eltávozva, a nemzetekre már hatás nélkül maradt. A N. először a festészetben tört magának utat, ahol a nagy festők utánzását, a bizonyos akadémikus modorokat a sutba dobták és megkezdték a természet után festeni. Ez a legtisztább forrása a N.-nak. Hegyet, völgyet, világosságot, szineket, perspektivát, csoportokat, arckifejezéseket, testhordást a természet után figyeltek meg, emberi testet pedig soha máskép mint élő minta után már nem festettek. És nem idealizálták többé a valóságot. Azt festették, amit, és ugy festették, amint látták. Ez a N. nagy elve forradalomként hatott a szépművészetekre és a festészetből átcsapott az irodalomba. A N. nagymestere lett Zola Emil, ki a modern kulturéletet minden irányban részletezte, de egyszersmind a társadalom bűneit, az alkoholizmust, a prostituciót, a kéjben való fetrengést, egy szóval az «állatot az emberben» hallatlan merészséggel ábrázolta, végül a testi állapotok és nyavalyák előadásában ritkította párját. A N. magasztos és termékeny elv, de erős tollat igényel, különben az undorságba és unalmasságba sülyed. Az egész irány ma már veszített tekintélyéből.

Forrás: Pallas Nagylexikon