Péter

Magyarország második király, III. Orseolo Ottó Péter velencei dogénak fia Géza magyar vezér szép leányától (kit az irók felváltva Gizellánek, Ilonának vagy Máriának neveznek), szül. Velencében 1011. Atyja 1026. a lázadás elől Konstantinápolyba, ő maga pedig nagybátyjához, Szt. Istvánhoz, Magyarországba menekült, hol a gyermekifjut a király csakhamar a testőrség parancsnokává tette. Szt. Imrének 1031. történt halála után Vazulon és Szár László három fián kivül már P. is komolyan szóba jött, mint Szt. István örököse, és pedig annál komolyabban, mert tőle a király maga is inkább remélhette a nyugat-európai keresztény irány tovább folytatását, mint a régi magyar hagyományoktól egykönnyen szabadulni képtelen többi unokaöccsétől. Fiának fogadta tehát s az ez ellen tiltakozó Vazult elfogatta és megvakíttatta, Szár László fiait pedig száműzette. A hagyomány szerint azonban P. nem birta bevárni a király természetes halálát s orgyilkosokkal akarta elveszíteni a királyt, kit csakis lelkének ereje mentett meg. Szt. István azonban ezek után semmi esetre sem ajánlotta volna feleségét, Gizellát P. oltalmába, halálos ágyán nem P.-t ajánlotta volna az uraknak királyul, s halála (1038 aug. 15.) után az ekként megbélyegzett idegenifju nem is követhette volna őt a trónon minden ellentmondás nélkül. P.-nek rossz tulajdonságait maga az uralkodás fejtette ki. Eleintén különben folytatni kivánta Szt. István művét, a nyugati eszmék átültetését; de ha 13-14 évig itt neveltetve, tudnia kellett is magyarul és simulnia a nemzet szokásaihoz, az átültetésnek e munkájában nemzeti szellem őt nem vezette. Egészen az idegenekre támaszkodott, s még azokat a nemzeti szellemtől áthatott idegen származásu főpapokat is mellőzte, kik trónra jutását nagyban elősegítették. Magát Gizellát - Istvánnak tett esküjével nem törődve - uradalmainak s kincseinek nagy részétől megfosztotta s egy városba (alkalmasint Veszprémbe) belebbezte. Minden főbb tisztségre lehetőleg olaszt v. németet alkalmazott ugyan, de még korán sem lehetne ellene emelni azt a vádat, mintha már ekkor a németek kezére akarta volna játszani Magyarországot. Mig p. a hozzá menekülő Kázmér lengyel herceget Bretiszlav cseh herceg ellenében oltalmába fogadta, mert «a magyar király nem porkolábja a cseh hercegnek», addig ugyanezen cseh herceget szivesen és kitartóan segítette III. Henrik német-római császár ellen, ki Csehországra tört, Zarát pedig ő, a velencei, csábította át Velencétől Magyarországhoz. Mialatt azonban, III. Henrikkel talán Gizella miatt meghasonolva, a németek ellen harcolt, itthon 1041. Aba, Szt. István sógóra vezetése alatt az udvart erkölcstelen életmódja miatt is gyülölő magyarok fölkeltek a király ellen, ki nem menthette meg ellenök gyülölt fő tanácsosát, a német Budót (magyarosan Budát), kit a Vazul szerencsétlensége miatt vádolt Sebüssel együtt kegyetlenül kivégeztek. Erre P. kevesedmagával Adalbert osztrák herceghez menekült s általa kért segélyt III. Henriktől, mire a győzelmes forradalom Aba Sámuelt koronázta meg királlyá. Aba azonnal eltörölte P.-nek minden önkényes rendeletét és jogtalanul kivetett adóját, III: Henrik császárt pedig egyenesen kérdőre vonta, valóban be akar-e, mint hirlelik, avatkozni Magyarország ügyeibe P. elűzetése miatt? A császár kétértelmü válaszára Ab haddal felelt; a megújult háboruban azonban lemondani kényszerült a mai Alsó-Ausztria egész keleti részéről s egyéb áldozataival is csak annyit ért el, hogy Henrik nem erőszakolta tovább P.-nek királyul való visszafogadtatását. mikor Azonban Aba egészben véve a vezérek korabeli állapotokat akarta helyreállítani, a Szt. István óta alakuló félben levő birtokos nemesség összeesküvésben, majd - ennek véres megtorlása után - abban keresett menedéket, hogy egyenesen felszólította III. Henriket P. visszahelyezésére. Aba követei a tavalyinál még több engedményt is ajánlottak ugyan Henriknek, egyúttal azonban a hazaáruló szökevények kiadását követelték. A béketárgyalások meghiusulván, csatára került a dolog s Ménfőnél 1044 jul. 5. Aba váratlanul vereséget szenvedett, nemsokára pedig orgyilkosság áldozatul esett. Győr bevétele után III. Henrik valóságos diadalmenetben vezette vissza P.-t Székesfehérvárra, hol a Nagyboldogasszony templomában maga ültette a királyi trónra s a magyaroknak ünnepélyesen megadta a bajor jogot, hogy kibékítse a két fajt, mely egymásnak idáig annyit ártott. Az Abától elvett lándzsát és talán magát Szt. István koronáját is győzelem jeléül a pápának küldte el. P., ki csakhamar észrevette, hogy Magyarországot csakis mint birodalmi hűbért tarthatja meg, az alig távozott III. Henriket 1054 febr. újra behivta; s bejövén, máj. 26-án Székesfehérvárt az aranyos lándsának, mint az országjelvényének átnyujtása mellett, a jelenlevőkkel együtt hűséget esküdött III. Henriknek, ki a lándsát, a hűbériség elfogadásának jeléül, azonnal vissza is adta neki. E miatt Baja és Bajna, (Gyula erdélyi vajda fiai) fellázadtak ugyan, P. azonban felköttette őket; de Csanád vidékén jobban szervezkedett a forradalom s behivta Szár László fiait, kiket Aba-Újvárnál 1046 szept. nagy sereggel fogadott. Mire P. Komárom vidékéről ellenök indulhatott, már a Dunántul is föllázadt, P. tehát szept. 21. táján Moson felé menekült. András herceg, a forradalom királyjelöltje, onnan tisztességes ajánlatokkal visszatérésre birta, de a magyarok, hogy valamikép ismét nyakukra ne zúdítsa a németeket, három napi ostrom után őt Székesfehérvár közelében Zámor (Zámoly) faluban elfogták, szemét kiszúrták s őt magát Fehérvárra vitték, hol nemsokára elhunyt. Az ő idejében épített s az ő védőszentjéről nevezett pécsi székesegyházban temették el. Nőtlen lévén, családja nem maradt. Az irók ellenkező tudósításai tévedésen alapulnak.

Forrás: Pallas Nagylexikon