Sophokles

ó-görög drámai költő, szül. Kolonoszban (Athén mellett) Kr. e. 496., megh. 406. Atyja Sophillos jómódu fegyverkovács volt, aki fiát gonddal neveltette, ugy hogy az ifju S. a szalamiszi csata emléknapján részt vehetett abban a karban, mely énekelve és táncolva a diadalmi paiont adta elő. Drámairói pályája jelentékeny sikerrel kezdődik, még pedig 468-ban, amikor Triptolemos címü drámájával legyőzte a görög tragédia atyamesterét Aischylost. A következő 10 évben a két költő megosztozott a szinpad babérain, 438-ban pedig megkezdődik a verseny S. és Euripides között. De még 431. is, amikor az utóbbi hatalmas Medeájával lépett a küzdőtérre, S. vitte el az első díjat, habár másrészt Euripides géniejének meghódolt és a tagédia szerkezetére nézve egyet-mást elfogadott tőle. S. versenyzett ezenkivül Choirilosszal, Aristiasszal, Euphorionnal és saját fiával Iophonnal (l. o.); közülök Aischylos fia Euphorion le is győzte, ami azonban S. szeretetreméltó egyéniségére és szellemes viselkedésére korántsem volt lohasztó vagy elkedvetlenítő hatással. Egyéniségének varázsa szerezte meg neki az ismételt hadi és polgári kitüntetéseket, melyek hosszu életében érték. Kétszer volt sztrategosz (első ízben Periklesszel együtt a 441-39. évi szamoszi háboru alkalmával), egyszer a hellén szövetség tárnokmestere (hellenotamiasz), azonkivül Alkon hérosznak főpapja. Népszerüségét csak fokozta, hogy állandóan Athénben maradt, holott Aischylos és Euripides idegen udvarok fényében sütkéreztek. Életének alkonyát az a per homályosította el, melyet saját fiával Iophonnal (l. o.) kellett végigküzdenie, de mely cak költői lángeszének örökifjuságát bizonyította. Közel 91 éves korában halt meg és sírja körül, mely szülőföldjének Dekeleia felé vezető útja mentén emelkedett, évről évre ott áldozott a hálás utókor, első sorban a szinművészek és műpártolók egyesületének tagjai, mely egyesületnek szintén ő volt alapítója és virágzásra hozója. Néhány elegián és paionon kivül (mely utóbbiaknak töredékei legújabban kezdenek napfényre kerülni) irt összesen 123 drámát, melyek közül azonban csak hét maradt reánk, a későbbi irodalomtörténeti kánon által szentesített következő sorban: Aias, az önhittségeért vaksággal és őrjöngéssel megvert hősnek dühöngése és öngyilkossága; Elektra, a hasonnevü hősnőnek (l. o.) története; Oidipus tyrannos (Oidipus király), a szerencsétlen Oidipus (l. o.) sorsának azon része, ameddig élete szomoru titkának tudatára ébred; Antigone, az antik dráma gyöngye, Antigone kegyeletes története, ki inkább meghalt, semmint testvére holttestét temetetlenül heverni lássa; Trachiszi nők, nevét egy mellékes körülménytől, a kart képező trachiszi asszonyoktól vette, de lényegileg Heraklesnek és a féltékeny Deianirának (l. o.) történetét tartalmazza; Philoktetes tárgya és felfogása teljesen megegyezik Aischylos és Euripides ilyen cimü darabjaival (l. Philoktetes); Oidipus Kolonoszban, megható befejezése a szerencsétlen Oidipus bolyongásának, aki a haragos eumenidákat Kolonoszban engeszteli ki és igy alkalom nyilik a költőnek, hogy szülőföldjét a költészet verőfényével megaranyozza. Magyarországon nagy irói és művészi talentumok vetélkedve foglalkoztak vele, számos más fordítón túlemelkedve Csiky Gergely a teljes S.-sel hódította meg a közönséget, Jászai Mari pedig Antigone és Elektra szerepét alkotta meg a magyar szinpadon. Csiky mint eredeti drámairó sem zárkózott el. S. hatása alól, Madách Imre pedig a Férj és nő című tragédiájában kétségtelenül a Trachiszi nők csapásán haladt.

Forrás: Pallas Nagylexikon