(declamatio), szépprózai vagy verses műnek ékes előadása,
ugy hogy a tartalom ne csak világosan, hanem egyszersmind ugyszólván
megtestesülve, kerek alakban és eleven szinekben álljon a hallgató előtt,
szivére és kedélyére mélyen hasson és mintegy valódi esemény folyjon le lelki
szemei előtt. A Sz. vagy önálló, lirikus és epikus, vagy pedig drámai. A
lirikus Sz. fő mestersége a hangulat előidézése, itt a lélek szaval, itt
örömet, bút, reményt, elcsüggedést, bátorságot, kétségbeesést kell kifejzni és
a hallgató lelkét csupa érzésekben ringatni. Ez a lirikus Sz. a legnehezebb,
mert nagyon érzékeny lelket tételez fel a szavalónál, kinek a vígság és bú
közti lajtorján biztosan kell mozognia. Az epikus Sz. könnyebb, itt fő dolog az
események egymásutánját és összefüggését világosan kidomborítani és a
meglepetés hatását elénri. Itt nem annyira lágy, mint erős hangra van szükség,
mely a heroikus tettek, a tragikus szenvedések ecsetelésére, a jellemek
ábrázolására szolgáljon. A drámai Sz. vagy szinpadon kívűl, vagy magán a
szinpadon, játékkal egyesülve, esik meg. A drámai magán Sz. nagyon szinezett
lehet, mert ugy érzelmeket, eseményeket, mint jellemeket kell rajzolnia, a
nélkül, hogy a gesztikulációt vagy a dekorációkat segítségül hivhatná. Az ily
drámai szavalók közt, kik egész szcénákat, sok személlyel, szavalnak el
egymaguk, de mégis teljes illuziót tudnak kelteni, legnevezetesebb volt a német
Holtei, mostanában pedig földink Strakosch Sándor (l. o.). Minden Sz.-nak
alapja a tiszta kiejtés, következik a mondatok érthető, világos előadása.
Szavalni ugyanis csak annyit tesz, mint a szavakat tisztán kimondani. Aki
tisztán, érthetően szól, az már félig jól szaval. A szavalási mesterség
tetőpontja pedig a hármas hangsúly eltalálása. A hangsúly vagy logikai, mely a
mondat legfontosabb szavát emeli ki, vagy festői, mely a különböző személyeket,
tárgyakat, helyzeteket hangalkalmazás által hozzánk közelebb hozni iparkodik,
vagy végre kedélyi (etikus), mely a változó hangulatoknak ad kifejezést. E
hármas hangsúly csak akkor érhető el, ha az organum elég hajlékony, ha minél
finomabb modulációra képes. E modulációk a hang mélységében vagy magasságában,
erősbödésében és lágyulásában, az átmenetek és ugrások lehetőségében, a
szivbeli rezonanciában, a tempo kellő gyors változásaiban rejlenek. Erre nézve
a jó Sz. sok évi rendszeres gyakorlat eredménye. A hang modulációképessége
annyira fontos, hogy a hellén szavalókat egy fónászkosz (hangtanító) kisérte
minduntig. Mult időkben a Sz. még sokkal szinezettebb volt, mint ma, mert a
modern élet, mint mindenben, ugy itt is egyszerüségre és természetességre
törekszik.
Forrás: Pallas Nagylexikon