Szinfónia

vagy szimfónia (gör.), a görögöknél egyszerüen a hangok összhangzása s az egybehangzó hangközök, kiterjesztvén ez értelmet a dallamra, az énekkarra s minden hangszeres zenére is, formai értelmet azonban nem tualjdonítottak neki. Amiben pedig a későbbi s a mai értelemben vett Sz. épp eltér a régi elnevezéstől. A keresztény zene fokozatos fejlődése mellett is sok századon át megmaradt aztán a Sz. szónak ily értelemben való hasznáalta mindaddig, mmíga középkorban kifejlett ellenpontozatos műformák nemcsak az énekre, de a hangszerekre is kiterjedtek. Az opera fejlődésével az olaszok egészen a XVI-XVII. sz.-ig Sz.-n mást nem értettek, mint azokat a rövid hangszeres bevezetéseket, melyek az egész opera kezdetét vagy azok egyes részeinek előadását megelőzték; kéősbben, kiváltképen pedig a XVIII. sz.-ban a különféle táncformáknak suite-alakban való feldolgozása s még későbben a szonáta műformának alaki megállapítása mellett a Sz. értelme is lassankint átváltozott s nem lett belőle más mint a szonáta-formának teljes zenekarra való átirása, egyenlő formai, kidolgozási s részleti beosztással. Haydn József volt az első, ki e tekintetben is mint kiható reformátor lépett fel s a Sz. a tiszta instrumentális zenével szemben mint általánosan elfogadott műformát megalapította. Mellette Mozart s utána Beethoven emelték a legmagasabb szinvonalra, kinek világszerte ismert kilenc Sz.-ja e téren a műalkotás utólérhetetlen mintaképe marad. A magyar zeneirodalomban a Sz. (mint legmagasabb) műforma terén kiváltképen kivátl Mosonyi Mihály; a jelen zenenemzedék közül pedig többen, kik mind nagyobb ambicióval művelik, mint a zeneköltészeti hivatás legnehezebb próbakövét.

Forrás: Pallas Nagylexikon