Thugut

Ferenc Mária báró, osztrák államférfiu, szül. Linzben 1739 márc. 8., megh. Bécsben 1818 máj. 29. Iskoláit Linzben és a bécsi keleti akadémián végezte, azután (1754) mint tolmácsgyakornokot Konstantinápolyba küldték; 1757. tolmács lett, 1769. ügyvivő és 1771. követ. Az 1772. Foksaniban tartott békekongresszus alkalmával mutatta ki először diplomáciai tehetségeit és jutalmul bárói rangot nyert. 1776. ő kötötte meg a portával azt a szerződést, melynek értelmében Bukovina Ausztriához került. 1777-től 1780-ig a nápolyi, versaillesi és berlini udvaroknál működött mint követ. 1780. Varsóba küldték hasonló minőségben. 1787. újra Nápolyban találjuk, 1788-90. pedig Moldva- és Oláhországban, hol mint kormánybiztos működött. Miután részt vett a szisztovai béke megkötésében, Párisban járt 1791., hol az udvar és Mirabeau között a közvetítő szerepét vitte. 1792 végén mint politikai főbiztost Koburg herceg főparancsnok táborába küldték és miniszteri ranggal tüntették ki; ebben az állásban erélyesen sürgette a forradalmi Franciaország elleni háboru folytatását, de Németalföld visszafoglalásának terve meghiusult. Ekkor (1793 máj.) Kaunitz kancellár és külügyminiszter irodafőnöke lett, Kaunitz halála után pedig I. Ferenc császár T.-ot tette meg külügyminiszterré. Ebben az állásban e merész röptü, szívós és cselszövő férfiu nemcsak Ausztriára, hanem az egész monárkikus Európára gyakorolt nagy befolyást. T. fő figyelme ekkor már Lengyelországra fordult, melynek újabb felosztása iránt Katalin cárnővel titkon alkudozásokat folytatott. Az osztrák-orosz szövetség létrejöttének hirére II. Frigyes Vilmos Baselben hamarjában kibékült a franciákkal és csapatait a lengyel határra küldte. Ily viszonyok között került azután a dolog Lengyelország III. felosztására (1795), mely nyugati Gácsországot Ausztriának juttatta. Az orosz cárnővel kötött szerződésben T. arra kötelezte magát, hogy a forradalom elleni háborut folytatni fogja, mely igéret fejében a cárnő Ausztriának Velencére emelt igényeit elismerte. De az 1795-97-iki háboruban újra a franciák győztek, sőt Bonaparte tábornok Mantova eleste után Leobenig nyomult. A megrémült Ferenc császár erre T. mellőztével Cobenzl gróf által Bonapartéval Campoformióban békét kötött (1797 márc.), melyben kárpótlásul Belgiumért és Lombardiáért Velencét, Isztriát és Dalmáciát kapta. T. ezt a békét (melynek megkötését mindenképen ellenezte volt) a következőképen jellemezte: «E béke gyalázatossága által fog Ausztria évlapjain megörökíttetni.» Volt is oka haragudni, mert Bonaparte a béke megkötésekor azt is kikötötte, hogy Ferenc császár T.-ot, a háboru-párt szívós lelkét elbocsátja, ami azután meg is történt. A következő két éven át T. a tengermelléki új tartományokban működött, melyeknek közigazgatását szervezte. 1799. azonban megint a külügyi minisztérium élére került és boldognak érezte magát, hogy a II. koalicióval együtt felvehette a harcot a gyűlölt forradalom és Napoleon ellen. Csakhogy 1800. újra a franciák győztek. Miután János főherceg Németországban, Melas pedig Felső-Itáliában vereséget szenvedett, Ferenc császár békére hajlott, mely Lunevilleben meg is köttetett. A vérmes reményeiben csalatkozott T. még a béke megkötése előtt (1800 dec.) vált meg helyéről és többé szerepet nem játszott. Utolsó éveit felváltva hol Pozsonyban, hol Bécsben töltötte. Az osztrákok a szerencsétlen francia háboruk okozta pénzügyi válság miatt szidták, a magyarok pedig azért, mert a Martinovics-összeesküvés véres elnyomása után rendőri s abszolutisztikus rendszerét hazánkra is kiterjeszté és Dalmácia visszacsatolását a magyar szent koronához meghiusította.

Forrás: Pallas Nagylexikon