Triumfus

Rómában a legfőbb katonai kitüntetés érdemes hadvezérek részére. Fontossága kiviláglik azokból a nehéz feltételekből, melyekhez kötve volt. Az illető hadvezérnek mindenekelőtt egészen önálló rendes magisztrárusi imperiummal kellett birnia, a háborut teljesen be kellett fejeznie, valamelyik csatában legalább 5000 ellenséget elejtenie és eredményül a birodalom határait kibővítenie. Csak mindezek alapján kérhette a T.-t a szenáustól. Mivel a hadvezér a T.-t megelőzőleg a város területére nem léphetett, a szenátus az ő kedvéért a falakon kivül, rendesen Bellona templomában gyült össze, hogy a vezér jelentését meghallgassa. A szenátustól meghatározott napon a hadvezér fényes kisérettel vonult be a diadalkapun (porta triumphalis). Maga aranyos diadalszekéren ült, melyet 4 fehér ló vont, melyek egy sorba voltak fogva. Gyermekei (ha voltak) körülötte foglaltak helyet a kocsiban, melynek közvetlen környezetében a hadvezér többi rokonai és kliensei haladtak fehér tógában. Magán a vezéren a kapitoliumi Jupiter díszöltönye volt (tunica palmata, toga picta, babérkocszoru). A vezér háta mögöt a kocsiban egy nyilvános (állami) rabszolga állott, aki feje fölé arany koronát tartott és hangosan figyelmeztette, hogy szerencséjében el ne bizza magát. A tulajdonképeni menet előtt kocsikon vitték a hadi zsákmányt, a meghódított népek nevét, az elfoglalt tartományok és városok képét, jellemző állatokat s az előkelő hadi foglyokat (királyok, fejedelmek) vezették néha aranyos bilincsben. Ez utóbbiak azonban csakis a forumig kisérték a diadalmenetet, ott aztán az államfogházba zárták, sőt néha nyomban ki is végezték őket. A foglyok után következtek a kapitoliumi Jupiternek szánt ajándékok, majd ismét (közvetetlenül a diadalszekér előtt) a lictorok a megkoszoruzott fascesekkel, körülöttük a zenészek (cornicines) és énekesek, akik diadalmi énekeket zengettek. Igy haladt a menet a kapitoliumig, ahol a fehér ruhába öltözött szenátorok már előzetesen összegyültek. Itt a hadvezér Jupiternek ünnepélyes áldozatot mutatott be, arany koronáját s az erre szánt zsákmánybeli részt letette az isten oltárára, azután a hadseregnek adta ki a maga részét és elbocsátván katonáit, fényesen megvendégelte a jelenvoltakat (egyszer-másszor az egész népet is). Az utolsó T., mely történetileg igazolható, Kr. u. 304. volt Diocletianus és Maximianus idején. A T.-okról külön állami lajstromokat vezettek (fasti triumphales). Egyes T.-ok emlékére különös jellegzetes diadalkapukat is építettek, melyeknek alakja olyan császárok tiszteletére is divatos lett, akik T.-t nem tartottak. A T.-nak részletes leirását adja Drumann, Gesch. Roms (IV. köt. 485. s köv. old.); azonkivül Goell, De triumphi Rom. origine, permissu, apparatu, via (Schleiz 1854); Peine, De ornamentis triumphalibus (Berlin 1885) és Olejovics János, A római T.-ról (temesvári programmértekezés 1882-83).

Forrás: Pallas Nagylexikon